Mi indukál, illetve tart fenn kooperációkat? (hozamok és veszteségek)
Témafelvetésemben a következő problémákra keresem a választ:
Mi indukál, illetve tart fenn kooperációkat? (hozamok és veszteségek)
II. Vannak-e a kooperativitásnak témafüggetlen feltételei?
Milyen feltételek teljesülése esetén alakulhatnak ki ,,valódi''
kooperációk?
(I) Kooperáción olyan közös, összehangolt cselekvést értek, amelynek segítségével legalább két vagy több ember, illetve emberek konkrét vagy elvont csoportja valamilyen együttesen óhajtott cél (anyagi vagy elvont jószág, érték, szándék stb.) megvalósítására, illetve elérésére törekszik. Az emberek és különböző szociális csoportjaik közötti kooperáció formái igen sokfélék. Elhatárolásuk nem könnyű egyrészt a különböző egyének közötti (akár hétköznapi) szolidaritás-formáktól és gyakorlatoktól, valamint a társadalmi és állampolgári mozgalmaktól, másrészt az intézményesült érdekvédelem és -becsatornázás, illetve az érintettségeken alapuló racionális, igazságosság-kereső érdektisztázás és döntéshozatal intézményesült formáitól: inkább az említett alesetek közös gyűjtőfogalmaként lehet elgondolni őket.
A kooperáció ellentéte leginkább a társadalmi harc (beleértve az államok, illetve népek között vívott háborúkat, illetve a polgárháború és a forradalom eseteit is), az egyének vagy közösségek közti kapcsolatok felmondása vagy félbeszakítása, a másik fél (vagy felek) kiskorúnak, saját ügyei(k) vitelére alkalmatlannak minősítése (gyámkodás, hatalmi kényszer alkalmazása), az elismerés megtagadása (megalázás, ,,leírás'', Berne-féle játszmák, üldözés, meggyilkolás, kiirtás) mozzanataiból építhető fel fogalmilag. Fontos sajátosságként kell ugyanakkor elkönyvelnünk, hogy a harc, a versengés legtöbb formája - másfelől - szolidaritásokat és kooperációkat erősíthet meg, illetve hozhat létre, amint arra Georg Simmel: ,,A viszály'' című könyvfejezetében utalt. S miközben a kényszer, a nyers hatalomgyakorlás - amint korábban mondtuk - ellentéte az együttműködésnek, el kell ismernünk, hogy ezeken a médiumokon keresztül kikényszeríthetők az együttműködés bizonyos formái is.
Amennyiben a kooperációk indítóokai szerint különbséget teszünk a) kívülről, illetve belülről kiváltott kényszeren (azaz beletőrődésen); b) egyéni, illetve kollektív (Max Weber-i értelemben) cél- vagy értékracionális (köztük: morális) belátáson; c) szokáserkölcsökön, tradíción, megszokáson; d) tudatosult és prolongált indulatokon; illetve e) racionális és demokratikus vitákban (deliberatív aktusok sorozataiban) kialkudott feltételeken alapuló együttműködések között, akkor ezt annak tudatában tesszük, hogy az e fogalomcsoportok alá vont esetek közti határok nem élesek, és hogy e fő típusoknak valamiképpen a felmért, belátott érdek szolgál alapjukul. Az első két említett esetben például a kényszermunkára ítéltek, vagy egy nagy gyár részlegeiben tevékenykedő munkatársai között is működnek/működtetnek kooperációk, amelyek a túlélésnek, illetve a rendszeres havi jövedelem elérésének, esetleg a megbecsülés kivívásának érdekén alapulnak.
Az együttműködés kívülről kiváltott kényszerén olyan eseteket értek, amelyek során sem konkrét egyének, sem elvontabb csoportok nem működnének együtt egymással valamilyen szankció(k)tól való fenyegetettség tudata nélkül. Belülről kiváltott a kényszer akkor, ha egy szociális csoport tagjainak egy részében megfogalmazódik és valamiképpen határozat szintjére emelkedik valamilyen kooperáció igénye és terve anélkül, hogy a csoporttagok mindegyike vagy akár csak többsége azonosulna az együttműködés szükséges voltával, és/vagy kitűzött céljaival.
Egyéni vagy kollektív belátáson alapulónak akkor tekintek valamely együttműködést, amikor egyének vagy kollektívumok tagjai úgy látják, hogy céljaik elérését csak a más egyénekkel vagy csoportokkal való - többé- kevésbé szoros, de legalábbis összehangolt cselekvés-sorozatokra épülő - kooperáció biztosíthatja vagy teheti legalább valószínűvé (ilyenek például a sport nem egyéni formái).
A kooperáció továbbá lehet informális, néhány személyre korlátozódó (családi szintű, illetve családok közt megvalósuló), valamint egyre formálisabb viszonyokba ágyazódó (társadalmi csoportosulások, pártok, érdekszövetségek, mozgalmak).
Fontos szempont lehet az együttműködés formáinak az elérendő célok jellege szerinti megkülönböztetése. A teljesség igénye nélkül ezek alapvetően gazdasági, bel-, illetve külpolitikai, kulturális, jogi, egészség- és környezetvédelmi indíttatásúak lehetnek.
A kooperáció által érintett egyének és csoportok elhelyezkedése, szervezettségi szintje szerint beszélhetünk lokális (helyi, gyakran, sőt tipikusan egyetlen cél köré szerveződő állampolgári kezdeményezések), parciális (valamely sajátos életprobléma, illetve jogsérelem vagy -hátrány által érintettek közös szerveződései, aktivitásai), egyetemesség-igénnyel fellépő (egyházak), államok, állami, hatalmi és erőszakszervezetek, továbbá gazdasági, tudományos, kulturális, politikai intézmények közötti, valamint nemzetközi együttműködésekről. Ezeket a megkülönböztetéseket evidensnek tekintem és e megszólalás keretei között nem térek ki rájuk részletesen.
Az együttműködések intenzitása szerint megkülönböztethetjük egymástól az ideiglenes-átmeneti, a tartós, illetve a laza és az intenzív kooperáció formáit.
Alapvetőnek tűnik számomra a kooperációk szerveződési-mozgósítási sajátosságainak számbavétele. Ezek a szempontok megegyeznek a társadalmi mozgalmak ilyen szemléletű osztályozásának J. Raschke által előterjesztett változóival.
A kooperációk megkülönböztethetők abból a szempontból is, hogy a közös cselekvésben részt vevők milyen reményeket táplálnak az együttműködésükkel kapcsolatban, azaz milyen fajta nyereséget remélnek attól. Ezen elvárt nyereségek lehetnek inkább egyéniek, azaz testiek, lelkiek (önkifejezés, önkiteljesítés), szexuálisak, gazdaságiak, kulturálisak, esztétikaiak, morálisak stb., vagy inkább kollektív jellegűek (a saját nemzet, a saját kultúra, a saját foglalkozási vagy egyéb ,,mi''-csoport előnyét előtérbe állítók).
Végül jogi megítélés szempontjából természetesen elkülöníthetőek a legális és az illegális kooperáció típusai, illetve esetei. Jelen megfontolásaimban eltekintek az illegális együttműködés formáitól.
(II.) Jürgen Habermas a normális emberi beszéd (a használt, s így eredendően interszubjektíven működő nyelv) négy érvényességi igényét tárta fel. Szerinte ha az emberek szóba állnak egymással, akkor általában (kivéve a parancsosztogatás, a ,,lebaltázás'' stb. egyoldalú eseteit) a beszélő és a hallgató szerepei bizonyos beszédszekvenciákban váltogatják egymást. (Most én beszélek egy ideig, később magam is hallgató leszek a mai vita folyamán.) A beszélő - ha ennek nincs is mindig tudatában - négy formális, azaz kontextustól független, úgynevezett érvényességi igényt, azaz a hallgató által mindig megvitatható, megkérdőjelezhető és bírálható követelést támaszt mindenkori hallgatóságával vagy beszélgető partnerével szemben a maga mondandójával kapcsolatban. Először is azt az igényt támasztja, hogy amit mond, az - akusztikai, grammatikai, mondattani értelemben - érthető. Másodszor azt, hogy amit állít, az - a jelenlegi tudásunk, tudományos ismereteink alapján - igaz. Harmadszor azt, hogy amit nyíltan vagy burkolt formában javasol, az valamilyen etikai rendszer fényében - morálisan helyes. És végül negyedszer, hogy amit önmagáról, illetve egy bizonyos szóban forgó témával vagy tárggyal kapcsolatos érzéseiről sugall vagy mond, az szubjektíve őszinte vagy hiteles. A hallgató mind e négy érvényességi igényt cáfolhatja vagy bírálhatja. A beszélőre hárul az a feladat, hogy e bírálatokkal szemben megerősítse e metakommunikatív követeléseit. Az érthetőség-igénnyel szemben felhozott hallgatói bírálat racionálisan nem vonható kétségbe. Ha egy amerikai kolléga kijelenti, hogy nem érti, amit mondok, értelmesen nem válaszolhatom azt, hogy: ,,de kérem, én szépen artikulált és korrekt angol mondatokban fejezem ki magam, csak oda kell figyelni''. Nehezen lehet racionális vitát elképzelni a beszélő állításának hitelesség-igényével kapcsolatban sem. Ha valaki nem hiszi el nekem, hogy őszintén szeretem Franz Kafka műveit, ennek ellenkezőjéről egy beszélgetés során nem, csakis magatartásom állhatatosságával tudom - talán, egy idő múlva - meggyőzni. Az igazság- és a morális helyesség-igény ugyanakkor - Habermas szerint - racionális viták során érvényesíthető, ,,beváltható''. Az igazság-igény fenntarthatóságáról tudományos, illetve elméleti vitákban, míg a morális helyesség-igény elfogadhatóságáról az igazságosság szempontjából levizsgáztatható javaslatokkal kapcsolatos morális vitákban lehet racionálisan megalapozott döntéshez eljutni. Bármely gyakorlati, azaz az emberek életére befolyással lévő (kulturális, gazdasági, politikai) javaslat, illetve döntés - fogalmazza át Habermas a kanti kategorikus imperatívuszt - akkor tekinthető igazságosnak, amennyiben azzal valamennyi, egy adott témában vagy ügyben érintett fél kényszermentesen, a döntés belátható következményeit is számba véve egyet tudna érteni, el tudna fogadni. Ez a szabály egyrészt a demokratikus döntéshozatal normatív foglalata, másrészt olyan mérce, amelynek segítségével bárki eldöntheti, hogy egy adott döntés igazságosnak és demokratikusnak tekinthető-e.
A beszéd e normatív alapját Jürgen Habermas olyannyira kendőzetlenül elismeri, hogy egy korai tanulmányában egyenesen a szabadság, egyenlőség, testvériség (szolidaritás) eszméit látja lehorgonyozva az emberi nyelvben.
Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy Habermas természetesen elismeri a hazugság, a megtévesztés, a vicc, az irónia nyelvjátékait, de azokat a normálisnak tekintett beszéd megismert feltételeinek sajátos megsértéseiként, korlátozásaiként, részleges felfüggesztéseiként értelmezi.
Vajon a normális beszéd normatív feltételei mondhatnak-e számunkra valami kézzelfoghatót a ,,valódi'' vagy ,,jó'' kooperációkkal kapcsolatosan?
E kérdés eldöntéséhez első lépésben ismét Habermas elméletéhez fordulok. A német társadalomtudós az emberi cselekvések két alapvető orientációs mintája között tett különbséget: a sikerre, versus a kölcsönös megértésre, azaz a lehetséges konszenzus elérésére irányulókat. Míg az előbbiek a haszonmaximalizálás elvén alapulnak, addig az utóbbiak olyan együttműködésben érdekeltek, amely a részt vevő felek egyenrangúságán, a kitűzött céloknak az igazságosság szempontja szerinti kényszermentes és racionális mérlegelésén alapul. A sikerre, a gazdasági prosperitásra, a racionális ügykezelésre stb. irányuló cselekvések és kooperációk egyfelől elengedhetetlenek a társadalmi rendszer működéséhez, a rendszerintegráció fenntartásához, azaz a társadalom anyagi-gazdasági-technológiai értelemben vett újratermeléséhez. Másfelől azonban a szabadjára engedett gazdasági haszonmaximalizáló és növekedéscentrikus szemlélet és gyakorlat, a racionális bürokrácia, továbbá a mindenapi életet egyre nagyobb mértékben és korábban soha nem tapasztalt kifinomult kérlelhetetlenséggel át- és átszövő törvények, jogszabályok és rendeletek súlyos individuálpszichológiai zavarokhoz és szerteágazó társadalompatológiás tünetekhez vezethetnek. Szükség van tehát a szociális integrációt, a közösen elfogadható értelmet időközönként újraalkotó életvilágbeli teljesítményekre, azaz az érett, szabad személyiségek és közösségek, hagyományaik és kapcsolatrendszereik kulturális újratermelésére is. E megközelítés felől már könnyen értelmezhető az életvilág rendszer általi gyarmatosítására vonatkozó habermasi kordiagnózis.
Szembeötlő a habermasi elmélet belső hasonlósága civilizáció és kultúra jellegzetesen német eszmetörténeti megkülönböztetésével. Felvethető a kérdés, hogy e kordiagnózis mennyiben releváns a hazai fejlemények és sajátos gondok tekintetében. Egyfelől több szempontból gyümölcsöző ezen elmélet a magyarországi viszonyok nagyon általános szintű megértése tekintetében, másfelől a hazai problémák igen jelentős része éppen a még mindig szervezetlen ,,életvilág'' vagy civil társadalom gyengeségeiből és - hadd tegyük hozzá - erőteljes fiskális orientációjából fakad. A hazai civil szervezetek túlnyomó többsége még mindig jellegzetesen a megtermelt javak igazságosabbnak érzett elosztása érdekében fejti ki aktivitását.
Ha a torzítatlan kommunikáció és interakció habermasi - kétségkívül normatív (vagy ahogy ő nevezi: kvázi-transzcendentális) szempontjait alkalmazzuk a kooperációk világára, akkor a ,,normális'', ,,érvényes'', vagy egyszerűen demokratikus kooperációknak legalább a következő feltételeket kellene teljesíteniük:
az együttműködés körülményeinek, céljainak minden résztvevő előtt jól ismertnek
kell lenniük, amelyekkel minden érintett félnek - a belátható mellékkövetkezmények
ismeretében is - egyet kellene értenie akár egy torzítatlan, kényszermentes
vitában;
a kitűzött céloknak tudományosan megalapozottnak (,,elvben elérhetőnek'') kell
lenniük, azaz olyan hipotéziseken kell alapulniuk, amelyek egy kényszermentes,
racionális tudományos vitában az adott szakmában tevékenykedő tudósok általános
(bár fallibilis) egyetértésére találtak;
az eltervezett, illetve megvalósuló kooperáció alapjául szolgáló morális elképzeléseknek
igazolniuk kellene tudni magukat valamely erkölcstan fényében, továbbá ki kell
állniuk azt a próbát is, hogy a kooperáció során megvalósuló cselekvések (és
mulasztások) egyetlen olyan (mondjuk: alkotmányos) elvet se sértsenek, amelyek
minden, a kooperáció és célirányos tevékenysége által elvben érintett számára
kényszermenetesen elfogadhatóak;
a kooperáció eltervezése, végrehajtása és esetleges megszüntetése során minden
kommunikatív megnyilatkozásnak (beleértve a propagandamunkát, a toborzást, az
elvégzett feladatokkal, a felhasznált anyagi és más közjavakkal való elszámolást
is) hitelesnek és a résztvevők oldalán őszintének kellene lenni.
(III.) Az imént említett megfontolásokhoz kapcsolódva vizsgálat tárgyává tehető továbbá, hogy milyen típusú kooperációk teszik lehetővé egy élhető, az emberek számára legalább nagy vonalaiban áttekinthető, otthonos világ felépítését, az állampolgárok ezzel kapcsolatos jogainak és érzékenységeiknek, affinitásainak életben tartását.
Részletes felsorolás helyett csak az együttműködések néhány alapvető témáját és formáját említem meg.
1. Együttműködés a torzítatlan(abb) információszerzésért, az állampolgári politikai ismeretszint és tudatosság emelése, megszilárdítása érdekében, beleértve az állami és a gazdasági érdekeltségek által a nyilvános kommunikációból kiszorított témák, gondok és megoldási-kezelési javaslatok tematizálását, a hivatalos nyilvánosságban megjelenő gazdasági-politikai, valamint vidék- és városfejlesztési, valamint környezetvédelmi elképzelések mértéktartó ismertetését és alternatív koncepciók bemutatását;
2. Együttműködés olyan lokális, országos és globális morális és gyakorlati viták létrehozásáért, megszervezéséért, tartós működtetéséért, amelyek az állampolgári akaratképzés pártokon és parlamenten kívüli fontos színtereivé válhatnának azzal a céllal, hogy a kialakult akaratokat a pártokon és a nyilvánosság egyéb fórumain keresztül be lehessen csatornázni a parlamenti vitákba és csatározásokba; ezen keresztül jobban láthatóvá válhatna - amennyiben van ilyen - az ,,általánosítható érdek'' (Habermas);
3. Együttműködés a nemzetiségek, kisebbségek, szubkultúrák kulturális autonómiáinak fenntartásáért, működtetéséért, kulturális objektivációik széles körű hozzáférhetőségéért (amennyiben azok nem sértenek alkotmányos alapelveket);
4. Együttműködés a jogsérelmet szenvedettek érdekében a jogalkalmazók és más érintettek között;
5. Együttműködés a szegények és depriváltak helyzetének javítására, stb.