Szerkesztés alatt |
Ézsaiás 44:8-ban olvasható: "Ti vagytok a tanúim! Hát van-é rajtam kívül
Isten?"
Isten, akinek léte - szabadon Friedrich Wilhelm Marquardt nyomán - a tanúk korrelátuma
(is?), megszűnt volna isten lenni Auschwitzban, Auschwitz után?
Van a Sémnek egy tartománya: a Névnek a keresztények előtti denotátuma, amelyre
nézve a válasz csak igen lehet.
Nem, nem a teodícea klasszikus problémájával viaskodom. A tét a Sém és a tanúság.
Az apória tárgya a démonikus konnotációkat magába sűrítő, füstoszlop elpecsételte
anti-revelációs istenhely körül beállott metafizikai istencsend. A tanúskodás
lehetőségétől megfosztott zsidók és a keresztények csendje közötti teológiai
összefüggés. A tét az emlék arról, hogy e revelációt éltető hagyomány bárhol
történő és bármikori feltámasztása: a Szentséges választott népének megtagadása,
az antiszemitizmus, a keresztények számára együtt jár a Biblia istenének elvesztésével.
Krisztiánus frazeológiával: újramegfeszítésével.
Auschwitz a modern kor Golgotája, mondta volna II. János Pál pápa. Enigmatikus
szavak. Követte-e feltámadás?
Keresem a választ, amely nélkül a kijelentés nem lehet több, teológiai abszurdnál.
Jelek után tudok csak kutatni. Ezek közé tartozik annak vizsgálata, találtak-e,
keresnek-e visszautat a keresztények a megtagadott bibliai testvérhez, a zsidósághoz.
Keresik-e ezt ebben az országban, egyházamban, egyházainkban?
És ha a látlelet félig sem győz meg? És ha azt kell kérdeznem - hiszen alkudnia
már Ábrahámnak is szabad volt - van-e részleges feltámadás?
Nem tudom.
* * *
A magyarországi ún. történelmi protestánsok, elsősorban az evangélikus és református
egyház körében végzett vizsgálódásaim eredményeit a fenti meditáció jegyében
osztom meg a jelenlévőkkel. Mondanivalóm strukturálása végett két olyan összegző
jellegű tételt szeretnék előre bocsátani, amelyek mintegy Ariadne-fonalaként
segítenek összekapcsolódni az elemzés különböző elemeinek.
a) A magyarországi keresztények körében, legyen szó katolikusokról, vagy protestánsokról,
a legigénytelenebb esetben sem beszélhetünk a Soá konzekvenciáinak komolyságra
és intellektuális-pneumatikus becsületességre valló recepciójáról.
b) A Soá recepciójában tapasztalható deficit és a zsidó-keresztény kapcsolatok
ezzel jelentős mértékben összefüggő, minősíthetetlenül szimpla aktuális állapota
nem véletlenszerű. Lényegét tekintve egy olyan kontingencia eredménye, amelyben
együtt játszottak és játszanak szerepet a teológiai-ideológiai axiológiák, a
Horthy-korszakban elmélyült zsidó-keresztény bifurkációk, a történelmileg átöröklődött
beidegződések és kliséképződések, s végül de nem utolsó sorban a zsidó-keresztény
kapcsolatok zátonyra kerülésének második világháború utáni egyházi és egyházakon
kívüli politikai fejleményei. Ez utóbbi periódusban, amelyre jelen előadásomban
külön is figyelmet kívánok szentelni, elmondható, hogy különösen döntő szerepet
játszottak benne az ún. koalíciós időszak és az azt követő röpke évek történései,
köztük és bennük kairosok, kairosok elvétése és kairosok szuszpenziója.
Az időben egymástól távol eső két időszak merészen közvetlen összefüggésének
posztulátuma olyan petitio principii, amelynek feloldása részben a jelen vizsgálódás,
részben pedig avatott egyház-, társadalom- és politikatörténeti elemzések tárgya.
Utóbbit tekintve meg kell itt elégednem azzal, hogy utalok Bibó Istvánnak és
Ember Máriának, illetve Száraz Györgynek a Soáról való beszéd lehetőségeiben
határköveket jelentő opusaira, két olyan történelmi-társadalmi értelemben is
jelentős állomásra, amelyek szinte napra pontosan egybeesnek a zsidó-keresztény
kapcsolatok korszakos eseményeivel.
Ugyancsak elöljáróban említem meg azt, hogy az elemzés során - részben időbeli,
részben pedig módszertani megfontolások miatt - elsősorban az ún. hierarchikus
és intézményes egyházi közeg legfontosabb jellemzőit vizsgáltam.
A.
1994-ben az ún. történelmi egyházak súlyos gondokkal küszködtek. Ország és világszerte
a Soá félévszázada történt eseményeire emlékeztek. A kívülálló is érzékelhette,
hogy e megemlékezésekbe történő bekapcsolódás mintha bizony nem illett volna
össze az egyházaknak a nemzet lelkiismereti vezérhajójaként 1989-ben magukra
öltött, Horthy-kort evokáló népegyházi szereptudatával. Elvégre is pontosan
tudta minden "felelős" homo ecclesiasticus, hogy az "átlag"
egyháztag és a lelkészi kar zöme a megidézett eseménnyel szemben általában véve
averzióval, jobb esetben távolságtartó érdektelenséggel viseltetik. Az egyházi
megemlékezések így lényegileg a TEDISZ nevű, a Hit Gyülekezete addig ismeretlen
fedőnevű ifjúsági csoportjának váltak megbecsülést érdemlő nemes feladatává.
Talán nem is lett volna különösebb baj. A kövek közül azonban egyszer csak előállott
az Úr szolgája, az egyházak nagy "ellenlábasa", Horn Gyula akkori
miniszterelnök és az ország nevében július 3-án bocsánatot kért a magyarországi
zsidóságtól és Izrael népétől a velük szemben magyar részről elkövetett bűnökért.
A mérce hirtelen magasra emelkedett. Valamit tenni kellett. Először Paskai László
adott hangot - nyilván írói munkásságaként - egyéni véleményének, engesztelést
hirdetve az elkövetett "égbekiáltó bűnökért". Adventre pedig a keresztény
egyházak intézményes szinten is meglelték a zsákutcából való kiút legalkalmasabb
formáját. A megnyilatkozásnak azt a módját, amely az értő fül számára napnál
világosabban jelezte, erre csak valamilyen "nem kóser", "nemszeretem"
kényszeres udvariaskodásból került sor. Így választották a Magyar Katolikus
Püspöki Kart és a protestánsokat arctalanul egybefogó Magyarországi Egyházak
Ökumenikus Tanácsa kiméra-alakzatát (katolikusok és protestánsok mindmáig példátlan
egymásra találása Magyarországon!), amelynek umbrellája alatt közös nyilatkozatot
bocsátottak ki A Holocaust ötvenedik évfordulója alkalmából címmel. A dokumentum
kibocsátói szintén "égbekiáltó bűnnek" minősítették a Soát, hangoztatták
az engesztelés kötelezettségét, elítélték az antiszemitizmust, megemlékeztek
az embermentőkről és kijelentették, hogy a történtekben felelősség terhelte
azokat is, "akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből,
gyávaságból vagy megalkuvásból nem emelték fel szavukat zsidó embertársaik tömeges
megalázása, elhurcolása és meggyilkolása ellen." Erre tekintettel "az
ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért
Isten színe előtt bocsánatot kérünk."
Az "Isten színe előtt" - úgy általában véve -, rajtunk kívül álló,
mások mulasztásaiért való bocsánatkérés stílusát és filozófiáját érdemes egybevetni
Horn Gyula levelével, és serpenyőbe helyezni az ebben a hiperproblematikus exisztenciális-etikai
kérdésben máig érvényes orientációt nyújtó bonhoefferi, rahneri vagy jaspersi
álláspontokkal.
Hasonló látleletre bukkanunk, ha a felekezetközi kapcsolatok egyéb formáit elemezzük.
Egyházpolitikai jelentőséggel bíró zsidó-keresztény találkozásokra utoljára
a rendszerváltás előtti időszakban került sor. Komolyan vehető zsidó-keresztény
munkacsoportok pedig - eltérően a világ civilizált régióitól - Magyarországon
soha nem létesültek. A református egyházi Doktorok Kollégiumán belül, ha jól
látom a tudósításokból, megszűnt az ez irányban még a pártállami időkben tett
kezdeményezés. A rendszerváltás után életre hívott és általam - per definitionem
hibás jellege ellenére (és Szécsi József kollégámban kiváltott félreértések
dacára) is - nagyra értékelt tevékenységet végző Keresztény-Zsidó Társaság inkább
csak tehermentesíti az egyházakat ez irányú elfoglaltságaiktól.
És folytathatnám. Ötven év alatt nem sikerült felállítani egy judaisztikai jellegű
egyházi kutatóműhelyt. Ezt a feladatot ismeretesen végül is Komoróczy Géza vállalta
fel az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Nem valósult meg az először 1947-ben,
Seelisbergben kitűzött program, amely az egyházi tanítás, katekézis és teológiai
irodalom antiszemitologémáktól való megtisztításának programját írta zászlajára.
Sőt, elmondható, hogy az egyházak, a keresztény hit és kultusz világa az egyetlen
máskülönben mértékadó közeg ebben az országban, ahol a háború óta perpetuáltan
és legitim módon (a kritikus nyilvánosság figyelmétől sem kísérten) lehet művelni
a zsidóellenes érzelmek kondícionálását, a relatíve "legszilajabb"
antiszemita gyalázkodást. A zsidó-keresztény közeledést munkáló kiadványok (egyszersmind
alapművek) megjelentetése sajátos módon szinte kizárólag nem egyházi műhelyek
szívügye (Logos, Múlt és Jövő, Osiris ), míg az egyházi kiadványokban még a
zsidóellenes tartalmak kontrollálására sem helyeznek súlyt. Nem is szólva az
ilyen elemeket arcpirító töménységben forgalmazó opus-okról.
A jelenségek fenti kategóriája alá sorolhatóak azonban a zsidó-keresztény viszonynak
a nyilvánossággal kapcsolatos további összefüggései is. Nem ismert előttem például
egyetlen olyan tiltakozás, figyelmeztetés sem, amely a zsidók iránti teológiai
gyökerű együvé tartozás tudatától áthatva - minden félre sandítástól mentesen,
elvi alapokon állva, biztos zengésű trombitaként - adott volna hangot elégedetlenségnek
a legutóbbi évtized antiszemita megnyilvánulásai felett. (Ilyent eddig csak
marginalizált helyzetben lévő, néhány egyházszimpatizáns által alkotott, funkciójukat
tekintve vészjelző csoportoktól lehetett tapasztalni. ) Hallottam viszont zsidózni,
kódolt vagy közvetlen módon papi személyeket (legutoljára pl. egy parafasiszta
konnotációktól sem mentes politikai elkötelezettséget felvállaló református
lelkészt a parlamentben ) és szinte kizárólag csak olyan civil politikusokat,
akik ugyanakkor előszeretettel tekintik magukat a keresztény értékek képviselőinek.
Mindent egybevetve, Magyarországon a protestáns keresztény egyházak (valójában
persze: a nem protestánsok is) azt a benyomást keltik, hogy a második világháború
általános tapasztalataiból kihüvelyezhető populáris konzekvenciákon túli összefüggésrendszerben
semmit nem értettek meg a Soá üzenetéből. A mértékadó, véleményformáló egyházi
elit viselkedését általánosan jellemző attitűd az, hogy tilosnak számít ugyan
- lényegileg a politikai és közéleti szalonképesség megsértésének veszélye miatt
- intra muros ecclesiae kód nélkül zsidózni, ám legalább ennyire idegen tőlük
a zsidóellenességet perhorreszkálni is, a zsidóság és kereszténység közötti
per definitionem nem antiszemita, mirabile dictu, proexistenciára irányuló egyházi-teológiai
közgondolkozásért fáradozni.
B.
Az egyházaknak a zsidó-keresztény kapcsolatokban elfoglalt pozíciója számos
ponton leképezi e viszonylat szekuláris horizonton kirajzolódó struktúráit.
A zsidók és keresztények közötti viszony tisztázásának 1948-49-ben bekövetkezett
drasztikus ellehetetlenülése olyan messze ható lelki-szellemi-emocionális betokosodás
forrásává vált, amelyből egyházi relációban - mint a fentiek is illusztrálják
- ma még éppúgy nincs kiút, amiként igen szkeptikusak lehetünk afelől is, hogy
generációnkban, a pusztai vándorlás nemzedékének életidején, a nem is olyan
ködbe vesző múltban együtt megélt történelem élményeinek alapján egyáltalán
lesz-e mód a megtört tükör újracsiszolására.
A képlet egyházi szempontból talán csak annyiban tekinthető másnak, amennyiben
az elmúlt aetas-t imperiáló totalitárius igényű politikai berendezkedés az egyházakban
- nem utolsó sorban a hierarchikus tagozódás és a totalitarizmus eszménye iránti
genetikus vonzódás kínálta rokonságból fakadóan - a társadalom minden más szubrégiójánál
jobban tudta realizálni uralmi eszményeit. A Sínai-hegyi kijelentés Urának elkötelezett
keresztény szakrális kombatánsok így válhattak minden egyéb közegnél jobban
használható instrumentumaivá a Sínai-hegyi reveláció másik népével szembeni
külső érdekeknek. Ettől legalábbis nem független az, hogy ha napjainkban valaki
a zsidó-keresztény viszony pozitív lehetőségeit szeretné közelebbről is tanulmányozni,
akkor legkevésbé az ekklézsia katedrálisait tudhatnánk figyelmébe ajánlani.
Lévén az előadás fókuszában a protestáns-zsidó kapcsolatok, két speciális szempontra
kell itt még kitérnem.
a) A protestánsok, kisebbségi helyzetükből fakadóan, és teológiai univerzumuk
nagyobb rugalmassága folytán a társadalmi-történelmi térben többnyire közelebb
állnak a zsidósághoz, mint a katolicizmus. Anélkül, hogy ennek az állításnak
további részletezésébe fognék, megkérdezem: lehetőségeikkel adequatan éltető
dinamikája-e ez a "materiális" tény a mai protestáns-zsidó kapcsolatoknak
Magyarországon? Bizonyos megnyugvással könyvelem el azonban e tekintetben is
az isteni ige igazságát: az Úr olykor a kövekből is támaszt fiakat. Ennek jelét
látom abban, hogy a rendszerváltás utáni időszakban az ország normatív protestáns
áramlatától jobb és baloldali irányban azonos távolságra eső két vallási közösség,
a Hit Gyülekezete és a jelen konferencia alapján ítélve, a római katolikus egyház
vállalták magukra a zsidó-keresztény párbeszéd pártállami időkben szinte kizárólagos
"történelmi" protestáns propriummá vált ügyét. Itt és most illesse
ezért külön is köszönet Várszegi Asztrik főapát urat és munkatársait.
b) Azzal azonban, hogy a protestánsok - történelmi-strukturális adottságaiknál
fogva - a katolikusoknál involválhatóbbak voltak a keresztény-zsidó párbeszéd
dominánsan politikai célokat szolgáló akcióiban, bizonyos többletlehetőségre
is szert tehettek a zsidókkal való kapcsolati "tőkeképződésben", az
együvé tartozás tudatának legalább pislákoló ébren tartásában. Nyomaira bukkanhatunk
ennek az a zsidó-keresztény kapcsolatokat tematizáló protestáns irodalomban,
minőségi és mennyiségi értelemben, de éppígy a felekezetközi kapcsolatok gyakorlati
szintjén is. A "kövekből fiak" szindróma jelei azonban itt sem maradnak
el. Mióta az egyházak előtt is szabad lehetőség az elképzelhető felső határig
elsekélyesedni, azóta, vagyis éppen tíz éve, a protestánsok részéről egyetlenegyszer
sem jelentkezett komolyan vehető igény a zsidókkal való közös dolgaik megbeszélésére.
A tavaly kiadott vatikáni Soá-dokumentummal kapcsolatban pedig úgy érzik, a
körülötte kialakuló egyházi-társadalmi vita nem az ő ügyük. A valóbani zsidó-keresztény
párbeszéd súlypontjai így kezdenek a "történelmi" egyházi térben mind
jobban átkerülni a katolikus relációba, amelynek úgyszintén jele a mostani konferencia.
Sajnálnunk csak azt lehet, hogy e kérdésben ismét a propriációs logika elvei
látszanak diadalmaskodni.
Előadásom e második részében a Soá utáni évek zsidó-keresztény relációjának
néhány olyan komponenséről, meghatározó jelentőségű fejleményéről szeretnék
vázlatosan képet adni, amelyek némi magyarázatot adnak a fentiekben elemzett
jelen helyzet kialakulására.
1.) Az óvóhelyekről előmerészkedő egyházvezetés, tágabb értelemben az egyházi
elit, elméleti szinten, de közvetlen tapasztalatai alapján is pontosan érzékelte,
hogy a közelmúlt megszokott struktúrái kibillentek sarkaikból; hogy a háborús
periódus, köztük egyik első helyen a zsidóságot ért tragédia, nem marad minden
következmény nélkül. Ezért is tetszik szinte hihetetlennek, s nem csak mai szemmel
nézve, de több korabeli elemező illic et tunc helyzetmegítélésével is egybehangzóan,
mennyire nem voltak képesek közéleti minőségükben függetleníteni magukat érzelmi
beállítódásaiktól és politikai vágyálmaiktól.
Megnyilvánulásaikat vizsgálva, összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a
Soá történései - részben személyes tapasztalataik, részben pedig a mind több
borzalmat felszínre hozó utólagos információk alapján - általában véve erkölcsi
elítélést váltottak ugyan ki belőlük, ám saját, valamint egyházaik és az egyházak
Horthy-korszak idején tanúsított társadalmi szintű szerepvállalása és a Soá
közötti érdemi összefüggésnek, s így a felelősségnek a felvetését is határozottan
irrelevánsnak tekintették. A zsidó tragédia és az egyházak, valamint a keresztény
teológia önértelmezési struktúráiban történelmileg szélesebb összefüggésben
kirajzolódó kapcsolódási pontok elemzése pedig még ötlet szintjén sem vetődött
fel.
Reakcióikat par excellence uralta az monologisztikus meggyőződés, hogy a vészkorszak
idején úgy képviselőikben, mint hierarchikus összességükben relatíve magas színvonalú
helytállást tanúsítottak. Többen éltek azzal a felmentést kínáló argumentációval,
hogy a Soá lényegét az 1944-es események köré vonták és egy innen kiinduló leegyszerűsítő
okfejtéssel, s némi sajátos dialektikával úgy vélekedtek, hogy a magyar zsidóságot
ért tragédia felelőseit egy "rajtunk" kívül álló közegben kell keresni.
Tágabb értelemben természetesen nem zárkóztak el sem a bűnbánat, sem az önkritika
kifejezésre juttatásától, az azonban többnyire megmaradt az általánosságok és
a históriai démonológia keretei között. Meggyőzően érzékeltetik ezt a konkrét
bűnök megnevezését óvatosan kerülő korabeli bűnbánati megnyilatkozások toposzai,
gyakran csak konfúzus szóvirághalmazai.
Álláspontunkat számos területről lehetne alátámasztani. Utalásszerűen említve
csak a legjellemzőbbeket: a katasztrófa utáni pásztorlevelek, bűnbánati alkalmak
instrukciói szinte egyöntetűen mellőzték a zsidó tragédia önálló tematizálását;
igen ritkán fordult elő az is, amikor valamely egyéb hibákat, bűnöket is felemlítő
felsorolásban legalább expressis verbis utaltak is rá; az egyház- és társadalomrekonstrukciós
törekvések között, püspöki tanácskozásokon, a hazai Ökumenikus Bizottság és
a szellemi-lelki megújulást célzó fórumokon - eltekintve az alább még említendő,
kimondottan zsidómissziós céllal megrendezett eseményektől - a zsidók sérelmei,
tragédiája spontán módon szinte soha nem kerültek látókörbe; annál gyakrabban
ecsetelték viszont érzékletes szavakkal a szűkítő értelemben (zsidókat nem beleértően)
aposztrofált magyarság szenvedéseit, nem ritkán annak teljes ártatlansága mellett
is hitet téve; ismerünk például püspöki jelentést, amely külön is kiemeli a
zsidók elszállításáról szólva azokat a kínokat és szenvedéseket, amelyeket egyebek
között a prédává lett zsidó vagyon okozott a keresztény lakosságnak a "könnyű
és jogtalan ragadományszerzés indulatainak felkeltésével"; a soros egyházkerületi,
egyházmegyei közgyűlések jelentései, beszámolói is inkább hűvös távolságtartással,
az eseményvázlat szintjén megjelenő tárgyilagossággal, illetve az egyháznak
az üldözöttek érdekében tett, sokszor egyéb fontos teendők rovására is végzett
fáradozásának dicséretét hirdetve szólnak a zsidók kálváriájáról.
Szinte vándormotívum jelleget nyert annak a legkülönbözőbb alkalmakon történő
deklamálása, hogy a zsidók mellett 1944-ben egyedül az egyházak emelték fel
szavukat, miközben mindenki hallgatott, maguk az üldözöttek is, s hogy az egyházaknak
tehát lényegileg semmi okuk nincs a bocsánatkérésre. Sőt, egyes megnyilatkozásokban
hovatovább az is megfogalmazódott, hogy bocsánatkéréssel inkább a Soá elszenvedői
tartoznak. Így a református egyház gyülekezeti igehirdetés irányelveiről kibocsátott
körlevelében is: "A múlt bűnei irtózatos szakadékot ástak üldözöttek és
üldözők, elnyomottak és elnyomók között. Hadd említsük meg ezek között az osztályharcot,
azután a nemzetiségi kérdést, végül a legfájdalmasabbat: a zsidókérdést. [...]
A legnagyobb aggodalommal látjuk népünk széles rétegeiben az antiszemitizmus
elharapódzását. A zsidókérdésben sem lehet más mondanivalója a református igehirdetőnek,
mint az, amit maga az Ige mond: bűnbánat azért, amit mi tettünk és mulasztottunk,
megbocsátás azért, amit ők tettek és tesznek és elszánt hirdetése - minden következmény
vállalásával - annak, hogy "a két nemzetség" válaszfala csak Krisztusban
tűnhetik el."
A fentiekkel rokon vonulatként jelent meg ezen kívül egyes állásfoglalásokban
egy olyan belső tendencia, amely rafinált frazeológiai megoldással lényegileg
azt a vádat artikulálta, hogy zsidók és keresztények viszonyában probléma igazi
gyökere nem annyira a történelmi közelmúlt horizontján, mint inkább a zsidók
részéről jelenben tapasztalható számonkérés anomáliáiban keresendő: "[...]
Lássuk meg, hogy zsidó és nemzsidó szembeállítása a sátán műve. [...] A gyűlölködőket
pedig, akár zsidók, akár nem zsidók, [Isten] megbünteti azzal, hogy a gyűlölet
gyűlöletet szül, a bosszúállás fejünkre hull vissza s aki másnak vermet ás,
maga vész el benne."
Az önvizsgálat majd minden esetben ott rejlő félszívűségére külön is ráterhelődött,
hogy e tettnek elsősorban gesztusértéket tulajdonítottak, s mint ilyent kizárólag
a politikai-erkölcsi környezetnek, valamint a külföldi egyházaknak címezték.
Kezdetben különösen ez utóbbinak volt döntő jelentősége, amennyiben a reintegrálódás
eredményeként - elsősorban is az ökumenikus közegektől - politikai és pénzügyi
támogatást, illetve az egyház(ak) társadalmi pozícióinak ezzel együtt járó belpolitikai
megerősödését remélték. Ezért is kapott markánsabb kontúrokat a bűnbánati hang
azon a ponton, jelesül a szociális kérdés területén, ahonnan leginkább kínálkozott
kapcsolódás lehetőség az egyházi politikai-társadalompolitikai hagyományokhoz
és egyszersmind az új politikai berendezkedés érdeklődéséhez, szimbolikus politikai
önkifejezéséhez.
A felelősségvállalás deficites alakulásában szerepet játszott azonban néhány
primer körülményi tényező is. Leginkább talán az a kritikai közhangulat, amely
a történtek árnyékában szinte kizárólag a közvetlen személyes és intézményi
inkulpációk irányában artikulálódott. Az egyházaknak címzett kritika kendőzetlen
erejű és a közelmúlt brutalitásainak hatása alatt differenciálatlanul megnyilvánuló
(teológikusan: ítéletes erejű) számonkérési hulláma pedig szinte elemi erővel
sodorta az egyház számos tényezőjét a rossz és még rosszabb döntések irányába.
Utóbbi különösen azáltal, hogy vehemens hangorkánja - egyszersmind messze túlterjedően
az egyházak és az antiszemitizmus problémáján, már-már az intézményi lét és
nemlét apokaliptikus veszélyérzetét idézve fel - egy soha nem volt fenoménként
lepte meg e korábban per definitionem kritikai szélárnyékban élő struktúrákat.
Meglehet, az idő előrehaladtával bizonyos módosulást is tapasztalhatunk az egyházi
önvizsgálat fenti képletén, körültekintőbb elemzésben mégis inkább az derül
ki, hogy essencialiter továbbra is fennmaradt, sőt inkább csak elmélyült a kifelé
tolmácsolt kép és a ténylegesen gondolt valóság közötti diszkrepancia.
Figyelemre méltóbb különbségek fedezhetőek fel viszont a Soá-ban való involváltság
tényleges dimenziójának számbavételétől való tartózkodás mértékét illetően a
református és evangélikus egyház között. Az okok vizsgálata messzire vezetne.
Közvetlen tényezőként nyilván szerepet játszott a korabeli protestáns kiútkeresés
meghatározó személyiségének számító Bereczky Albert elvi alapú bűnbánati koncepciója
református oldalon, illetve a hierarchiának a reformátusokénál (ld. Ravasz-szindróma)
számottevően kisebb mértékű erkölcsi-politikai tehertétele (főként Ordass Lajos
budapesti püspök révén) evangélikus oldalon.
A nyilvánosság felől fokozódó erejű kritika számottevő változást egyedül a református
egyház vonalán eredményezett. A Zsinati Tanács 1946. május 9-i ülésén megfogalmazott
nyilatkozatában az V. és VI. pontban megemlékezett a zsidók ellen "az összeomlás
előtti időben [...] a közhatalom, önkéntes alakulatok és a félrevezetett tömeg"
által elkövetett gaztettekről, "ami ellen akkor - magára hagyatva és sokképpen
fenyegetve -, illetékes tényezők előtt felemelte tiltakozó szavát". A dokumentum
készítői kifejtették továbbá, hogy a református egyház változatlanul elítéli
a múlt szellemét idéző recens törekvéseket, s részvétét nyilvánítja az áldozatok
iránt. Hangsúlyozták a kiengesztelés fontosságát, annak "hirdetését és
tanítását" az egyház szolgáinak figyelmébe ajánlották. A VI. pont alatt
szorgalmazták az alább még szóba kerülő zsidómissziót.
A zsidókérdés református közegben ezen a szinten még csak egy ízben merült fel,
az "igehirdetés irányelveiről" tájékoztató, fentebb már idézett 1947.
januári közös püspöki körlevélben. Az irat legmarkánsabb állítása, hogy ti.
"nem érdemli meg az igehirdető és a pásztor nevet az, [...] aki odáig tévelyedik
el, hogy akármilyen burkoltan is, faji alapon, a vérbálványozó ideológia titkos
újraélesztgetésével antiszemitizmust hirdet, kathedrán vagy azon kívül"
sajnos erejét vesztette azonban a kontextus egyéb kitételei és a szöveget jegyző
szerzők többségének korábbi években vallott zsidóellenes felfogása miatt.
A magyarországi zsidó-keresztény kapcsolatokban betöltött jelentőségére tekintettel
mindenképpen szólnunk kell e helyütt egy történelmileg-teológiatörténetileg
máskülönben is óriási horderejű állomásról, az 1947. júliusában a svájci Seelisbergben
összeülő Nemzetközi Keresztény-Zsidó Konferenciáról. A tanácskozás egy új nevelési
paradigma kialakítása mellett tett hitet, felhívta az egyházak figyelmét az
emberek, fajok, felekezetek közötti gyűlölséget támasztó kitételeknek az iskolai
és egyéb tanítói anyagokban való revíziójára és az antiszemitizmus elleni fellépést
munkáló felekezetközi bizottságok szervezésére. Figyelmeztetett a keresztény
teológiának a zsidóellenesség történelmi fejleményeiben játszott súlyos felelősségére
és kifejezte annak szükségességét, hogy az igehirdetésből és a keresztény tanításból
kiküszöböltessenek az antiszemita elemek. Végül a keresztény egyházakhoz címzett
üzenetben tíz tételben külön is összefoglalta a Soá utáni zsidó-keresztény kapcsolatok
megújításának legfontosabb teológiai szempontjait.
A magyar egyházaknak soha vissza nem térő jó alkalmuk lett volna e nemzetközi
tekintéllyel bíró teológiai okmány mielőbbi közkinccsé tételére a gyülekezetek
és lelkészek legszélesebb körében. Képviselői a konferencián azonban nem voltak
jelen (a tanácskozásnak a zsidó-keresztény kapcsolatok építésében is aktívan
részt vállaló Herskovits Fábián budapesti rabbi volt az egyetlen magyar tagja),
a megszületett határozatokban és ajánlásokban foglaltak közzé tételére évekig
nem is gondoltak. A református egyház elsősorban az elhallgatás útját választotta,
az evangélikus egyház pedig a kétfrontos megoldáshoz folyamodott: ignorálta
is a konferencia üzenetét és éles kritikában is részeltette azt. Kapi Béla elnök-püspök
az 1947-es püspöki jelentésében önálló témakörként tért ki Seelisbergre. Mondanivalójának
scopus-a két irányban domborodott ki. Egyrészről annak hangsúlyozásában, hogy
az antiszemitizmus elsődleges okait lényegileg a zsidóságban kell keresnünk,
másrészről pedig a seelisbergi szellem relativizálásában, amelynek érdekében
bújtatott kérdőjeleket támasztott azt illetően, hogy komolyan kell-e venni a
konferenciának egyes teológiai tételek revíziójára vonatkozó ajánlásait.
Ilyen körülmények közepette akár csodának is tekinthető, hogy a konferencia
anyagából két évvel később (1949 végén) legalább a Tíz pont megjelenhetett,
köszönhetően nem utolsó sorban a még szóba kerülő Seelisbergi Bizottság buzgóságának.
Mivel egyáltalán nem érdektelen, röviden szólunk még a közzététellel járó vajúdásos
folyamat fontosabb stációiról: az evangélikus egyház illetékese hosszú időn
keresztül módszeresen szabotálta a kézirat elkészítését; az anyagot felekezetileg
külön-külön kiadásban nyomtatták ki, egyházanként önálló kommentárokkal ellátva;
a kiadvány példányszáma egyes esetekben még a lelkészek és gyülekezetek számát
sem érte el.
Hivatalos kiadványként, katechetikai, teológiai segédanyagként, a zsidó-keresztény
párbeszéd dokumentumaként a szöveg tudomásom szerint azóta sem jelent meg. A
zsidó-keresztény dialógus különböző későbbi alkalmain ennek ellenére buzgón
hivatkoztak Seelisbergre. Meglehet, a konferencia egyes ajánlásain, kifejezési
formáján ma már túllépett a zsidó-keresztény "kapcsolatteológia".
(Pl.: az ún. korai zsidóság kereszténységgel párhuzamosan kialakuló vallási
élete éppoly fontos és gazdag fejezete a zsidó vallásnak, mint a kereszténység
számára a patrisztika; teológiailag teljesen értelmetlen a zsidók bármifajta
felelősségéről is beszélni Jézus halálában; a tömeg ún. önátka Máténál olyan
ahistórikus bibliai betét, amelynek éppen ezért semmilyen további történelmi
applikálhatósága nincs.) A mai magyarországi praxis kietlen pusztaságában azonban
a seelisbergi tézisek még így is messze világító fáklyának tekinthetőek. Erre,
és történelmi jelentőségére tekintettel érdemesnek tartjuk a Tíz pontot (az
1949-es fordítás szerint) teljes terjedelmében ismertetni:
"1.) Emlékeztessük a híveket arra, hogy ugyanaz az Élő Isten beszél hozzánk
valamennyiünkhöz mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben.
2.) Emlékeztessük a híveket arra, hogy Jézus Krisztus a zsidó Dávid nemzetségéből
származó zsidó szűztől született és hogy örök szeretetében és bűnbocsánatában
magához ölelte mind saját népét, mind pedig az egész világot.
3.) Emlékeztessük a híveket arra, hogy az első tanítványok: az apostolok, és
az első mártírok zsidók voltak.
4.) Emlékeztessük a híveket arra, hogy a kereszténységnek alaptétele: Istennek
és felebarátainknak szeretete, - melyet már az Ószövetség is hirdetett és mely
tant Jézus megerősített - egyformán kötelezi mind a keresztényeket, mind pedig
a zsidókat az emberi együttélés minden vonatkozásában.
5.) Kerüljük a bibliai vagy Biblia utáni judaizmusnak kisebbítését csak azért,
hogy ezzel a kereszténység jelentőségét emeljük.
6.) Kerüljük, hogy a "zsidó" szót "Jézus ellenségei" értelemben
használjuk, vagy hogy a "Jézus ellenségei" szavakkal a zsidó nép egyetemét
illessük.
7.) Kerüljük, hogy Jézus Krisztus kínszenvedésének történetét akképpen adjuk
elő, hogy Jézus haláláért a gyűlölség egyedül a zsidókra essék. Jézus haláláért
nem egyedül a zsidók felelősek, mert a mindannyiunkat megváltó Kereszt kinyilatkoztatása
értelmében Jézus valamennyiünk bűne miatt halt meg.
8.) Kerüljük ismertetését annak a Szentírásban található és a felizgatott tömeg
által kiabált átkozódásnak: "Vére hulljon mireánk és gyermekeinkre",
anélkül, hogy hozzátennők: ez a felkiáltás nem diadalmaskodhatik Jézusnak mindennél
erősebb imádsága fölött: "Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit
cselekszenek".
9.) Ne adjunk hitelt annak az istentelen véleménynek, hogy a zsidó nép megvetett,
elátkozott és szenvedésekre kárhoztatott nép.
10.) Ne beszéljünk a zsidókról akként, mintha nem ők lettek volna az Egyház
első hívei.
A kiadvány utótörténetét csak kismértékben ismerjük. A református egyház azzal
a kéréssel küldte meg a kinyomtatott füzeteket a lelkészekhez, hogy tartalmukat
ismertessék meg gyülekezeteikkel. Mintegy fél évvel később Bereczky Albert felhívást
intézett lelkésztársaihoz, kérve őket, írják meg röviden, milyen visszhangja
támadt a kiadványnak. Kérésére az egész országból 35 válasz érkezett be. A reflexiók
jelentős része a Seelisbergben tematizált probléma akut állapotaira enged következtetni.
A válaszok több mint feléből kirajzolódó szellemi horizontot elégségesen jellemzi
az alábbi idézet: "A zsidóság [...] Jézus korától kezdve [...] önmaga hívta
és hívja ki maga ellen a józanul gondolkodó világ ellenszenvét. [...] Reá vonatkozólag
mondotta az Úristen: bánom, hogy embert teremtetem. [...] Hiába hivatkozik kiválasztott
voltára, az Isten elvetette. Jézus óta csak lelki Izráel van, testi nincs. [...]
Ne csűrjük-csavarjuk a dolgot. [...] Református felfogás tükrében így látom a
választottságában dicsekvő népet, melyre hosszú évszázadok múlva is vonatkoztatható
Hóseás 9:17: Elveti őket az én Istenem, mert nem hallgattak reá és bújdosókká
lesznek a pogányok között."
Összességében azt kell megállapítanunk, hogy (a fentiek jelentette néhány részleges
kivételtől eltekintve) a háború utáni kiút- és identitáskeresés időszakában
nem született egyetlen olyan hivatalos ranggal bíró, általános érvényű dokumentum
(körlevél, testületi határozat, útmutatás), amely az antiszemitizmus antikrisztiánus
problematikáját, a keresztény teológia és egyházak zsidóellenességtől való eltávolodását,
vagy a Soá egyéb összefüggéseit igyekezett volna önálló kérdésként tematizálva
a zsidók és a zsidó sors iránti megértést elősegítő, megbékélést munkáló orientációt
nyújtani az egyházakra figyelő, mentálisan és gondolkozásukban e tekintetben
sok-sok belső indulattal, neveltetésbeli, szocializációs tehertétellel küzdő
híveik számára. A jelenség azért is árulkodó, mert ugyanakkor azt tapasztalhatjuk,
hogy szinte függetlenül a politikai közéleti megszorításoktól, az egyházi vezetők
az új rendszerben is viszonylag hosszú időn át elhivatást éreztek arra, hogy
mindazon aktuális kérdésben hallassák szavukat, amelyek a társadalom keretei
közötti hagyományos elhelyezkedésük felől nézve fontosnak tűntek, s amelyeknek
presztízs okok miatt jelentőséget tulajdonítottak. Igaz, némi iróniával fogalmazva,
az antiszemitizmus-zsidókérdés területén az adott körülmények között valóban
azzal tehették a legtöbbet múltbeli eszményeik dédelgetése érdekében, hogy a
lehető mélyen hallgatnak.
2.) A zsidó-keresztény kapcsolatokban betöltött igen szenzitív szerepére, valamint
a vizsgált korszakban körülötte kialakult egyedülálló körülményekre tekintettel
önállóan is kitérek a bűnvallás és bocsánatkérés egy speciális szeletére.
Soában való egyházi-keresztény bűnrészesség miatt: "A reánk nehezedő felelősség
súlya alatt és a zsidósággal szemben elkövetett mulasztások és bűnök miatt is
népünkkel együtt bűnhődve, - átérezve azt a szörnyű fájdalmat, amit az életben
maradt zsidóság szeretteinek embertelen elhurcolása és borzalmas kiirtása miatt
hordoz - megkésve bár, de most Isten színe előtt bocsánatot kérünk a magyar
zsidóságtól."
A Szabad Tanács fenti és további nyilatkozatai, politikai értelemben éppúgy,
mint a Soá teológiai-erkölcsi-pedagógiai összefüggéseit kihangsúlyozó karakterük
alapján, európai összefüggésben is páratlan tettnek minősültek. A felháborodás
nem is maradt el. Mértékét jelzi, hogy Ravasz László (aki háborút követően lényegileg
ebben az ügyben adta leglátványosabb kifejezését mindig is híjával lévő politikai
képességeinek), több helyütt külön is annullálta Bereczkyék úgymond egyházi
konszenzust és testületi felhatalmazást nélkülöző deklarációját. Véleményének
először a Nyíregyházát néhány héttel később követő Országos Református Lelkészegyesület
(ORLE) közgyűlésén adott hangot elnöki megnyitó beszédében. A "zsidókérdés"
című fejezet alatt előadott jellegzetes szavait érdemes némileg hosszabban is
idézni: "Sötét nyugati példák iránymutatása, az egyre inkább elhatalmasodó
szellemi megszállás, majd később a brutális politikai kényuraság kényszerítette
bele a magyar népet a lelkétől tökéletesen idegen formába [ti. a zsidókérdés
megoldásának ismert útján], amelyért maga is szenvedett s amelyért ma rettenetes
felelősséget kénytelen hordozni. Ebben az apokaliptikus világban egyedül az
egyházak emelték fel tiltakozó szavukat. Hallgatott az utca, hallgattak a pártok,
hallgattak a tudománynak, a művészetnek a fórumai, hallgatott a sajtó, legjobban
hallgattak azok, akiket üldöztek. Egyedül az egyház szólalt meg. Talán bátortalanul,
de kockáztatva azt, hogy saját népe ellene fordul. [...] A magyar református egyház
[...] vallotta és vallja, hogy az antiszemitizmus pusztító lélekveszedelem, amelyet
el kell távoztatni ettől a nemzettől. Felemeli tiltakozó és elítélő szavát minden
vérvád és őrült legenda ellen [...]. Mindezeknél ügyet sem vet arra, jár-e hála
és elismerés, vagy legalább is köszönet a szolgálatáért, de azt kénytelen megállapítani,
hogy nem kért a zsidóktól bocsánatot, egyszerűen azért, mert ép úgy nem helyes
a mások bűnéért kérni bocsánatot, mint ahogy nem helyes a magunk bűne helyett
mások bűnét vallani meg."
Ravasz ORLE-beszédének e helyütt való felidézése azért sem érdektelen, mert
szavai fájdalmasan dokumentálják, mennyire nem áll helyt az némelykor hallható
vélekedés, hogy a református egyház bocsánatot kért a zsidóságtól. A magyarországi
református egyház ezzel az erkölcsi kötelességgel - s e tekintetben Ravasznak
utólagosan is igaza van - mindmostanáig adós. Annál inkább, mert az egyház megfellebbezhetetlen
intézményi tekintéllyel és egyedülálló felhatalmazással rendelkező vezetője
még azt is "hatálytalanította", amit egyházának néhány tagja, egy
maroknyi, megújulást kereső társaság 1946-ban, rendkívüli bátorságról és erkölcsi
érzékről tanúskodva, e tekintetben helyettesítőleg megtett. (Nem szólva arról,
a zsinati lelkészi elnök ezzel az állásfoglalásával széles körben befolyásolta
a lelkészi kar és a gyülekezeteknek a bocsánatkérés és a bűnbánat jelentőségéről
vallott nézeteit, megtett, illetve meg nem tett lépéseit. ) Ugyanígy meg kell
állapítanunk továbbá azt, hogy Ravasz László ORLE-nyilatkozata akkor is megterheli
a református egyházat, ha azóta történt néhány valóban jelentősnek tekinthető
megnyilatkozás a zsidóság és a református egyház viszonyáról (köztük a legrangosabb
a Magyarországi Református Egyház Zsinata részéről 1990 júliusában ). A bocsánatkérés
egyértelmű kifejezésre juttatását ezek a deklarációk ugyanis kínosan mérlegre
tett fogalmazással igyekeztek mind ez ideig elkerülni, akár azzal a könnyebb
megoldással is, hogy tudatlanságot színlelve, helyettesítőleg idézték (mint
az 1990-es irat is) a sem jogi, sem gyakorlati értelemben "nem érvényes"
nyíregyházi igéket. (A Szabad Tanács, egyéb más határozataival, bűnvalló megnyilatkozásaival
együtt ezt a dokumentumot is eljuttatta a Zsinathoz. Az egyházi reformációt
célzó indítványok előzetes összesítését végző előadó megállapította, hogy a
Szabad Tanács a zsidókérdésben messzebb ment el, mint a zsinati tanács, s azt
javasolta: "A zsinat vegye ezt tudomásul." Mint ismeretes, a zsinati
munka során a nyíregyházi beadványok e pontján átléptek.)
Kevésbé köztudott, hogy az evangélikus egyházban, hasonló jelentőségű fórumról,
Ravasz Lászlóéval szinte szó szerint azonos érvelést revelálva foglalt állást
a bocsánatkérés ügyében az egyetemes felügyelő, báró Radvánszky Albert is 1947-ben.
Az ő kijelentése azonban nem váltott ki a fentihez rokonítható visszhangot.
Nyilván azért sem, mert nem előzte meg a nyíregyházihoz hasonló evangélikus
deklaráció. Hozzá tehetjük persze, a lényegesen kisebb evangélikus egyházon
belül gondosan ügyeltek is az esetleges belső provokációk elkerülésére. A Szabad
Tanács eseményeiről például az akkori egyetlen, quasi hivatalos egyházi lap,
a Lelkipásztor csak a Tanács 1947-ben egybehívott második ülése után számolt
be összevontan, ekkor is gondosan kerülve, hogy akár csak egy szót is leírjon
a zsidó ügyben tett megnyilatkozásokról.
Az egyházvezetés bocsánatkéréstől való húzódozásában a fentebb már említetteken
kívül természetesen szerepet játszottak még egyéb determinatívumok is. Így mindenekelőtt
különböző taktikai megfontolások. Ezek között is elsőképpen az egyházi közösségek
uralkodó, vagy annak vélt hangulata, valamint a katolikus "karakánság"-nak
"zsidó-ügyben engedékeny" református magatartás esetében hívek elhódításában
feltételezhető konzekvenciája. Viszonylag erős gátat emelt az önkritika elé
többek - meglehet vitatható, mégis őszintének mondható - meggyőződése az egyházak
és maguk helytállásának körülményekhez képest elégséges mértékéről, valamint
az egyidejű külföldi, elsősorban a hagyományos kapcsolatok és a részben rokon
történelmi helyzet folytán különösen is referenciaértékű német analógiák (Treysai
Nyilatkozat, Stuttgarti Hitvallás, Darmstadti Votum) példája.
Anélkül, hogy mélyebb elemzésükre sort keríthetnénk, meg kell említenünk azokat
a jellegüket tekintve eszmei, attitűdbeli és emocionális tényezőket is, amelyek
azt a benyomást keltik, hogy az előbb említett, mondjuk így, "elvi-reálpolitikai"
komponensekkel legalábbis azonos befolyást gyakoroltak a szóban lévő kérdésekben
tett egyházfői állásfoglalásokra. Elsősorban a különféle bizalmas tanácskozások
ránk maradt feljegyzései kínálnak e vonatkozásban elfogulatlan, több szempontból
is igen reprezentatívnek mondható képet. Az alábbiakban a református püspökök
1946. július 30-31-e között tartott konferenciáján felvett jegyzőkönyvből idézünk:
Ravasz László: "A zsidókérdést is tárgyalás alá kell venni. A kiengesztelődés
útján mindent meg kell tenni. E téren természetesen rendkívül nehéz az egyház
helyzete, mert azt kell tapasztalni, hogy a síró, panaszkodó zsidóság sérelmeihez
görcsösen ragaszkodik s ezt jogcímként használja fel. Szinte élvezi a sérelem
édességét a bosszú édességéért."
Enyedy Andor (Tiszáninnen): "Híveink képtelenek megérteni a bűnvallást,
a zsidók pedig ezt kihasználják. Határozottabb, önérzetesebb hangot kellene
az egyháznak megütnie. A zsidóság olyasmiért vádolja az egyházakat, amit saját
maga sem tett meg, ti. saját magát sem védte meg és ezt kívánta az egyházaktól.
Rá kellene mutatni: Vannak rettenetes zsidó bűnök s ezek miatt az egyházak munkája
eredménytelen. A zsidó pl. vagonszámra csempészhet, a szegény embert egy kilogramm
lopott élelmiszerért elfogják. Tudomása van róla, hogy zsidó nudista táborok
vannak országszerte. Cionista mozgalmak keletkeznek mezőgazdasági munka ürügye
alatt. Vegyes nembeliek együtt nyaralnak és gátlástalan szexuális életet élnek.
Másik oldalról nézve a dolgot, a zsidókérdésben a magyar hibája, hogy csak gyűlölni
tudja őket. A gyűlölet pedig a gyengeség és tehetetlenség következménye. Tehát
az egyház magatartásával elégedetlenek azt kívánják az egyháztól, amire ők maguk
képtelenek. De nem állanának az egyház mögé, ha az egyház kiállana."
Révész Imre (Tiszántúl): azzal kell kezdenünk, hogy ítélet alá vonjuk magunkat.
Minden csapás, ami reánk szakadt, mérhetetlen sok keserűséget vált ki belőlünk
a bosszúvágy határáig menően; sok magyar embert az ölés, gyilkolás indulata
fűt. A zsidóktól viszont azt kívántuk volna, hogy ők angyali türelemmel jöjjenek
vissza a történt zsidóüldözések után. A keresztyén szellemet az önmegítéléssel
kezdjük. Kétségtelen, hogy a zsidók a saját vesztükbe rohannak, de amit náluk
helytelenítünk, azt magunk ne csináljuk."
3.) Az a tény, hogy az egyházak véleményformáló és intézményi értelemben normatív
tekintéllyel rendelkező tényezői a Soá áldozatainak sérelmeit nem tudták szinguláris
jellegűnek tekinteni, sem általános értelemben, sem pedig a történtekhez való
viszonyulás sajátos egyházi-teológiai relációjában, nyilvánvaló összefüggésben
volt azzal, hogy zsidók és keresztények partneri, bibliailag megalapozott egymáshoz
tartozásának gondolata kívül esett a korabeli protestáns teológiai konszenzuson.
E megállapítást két jelentősebbnek tekinthető korabeli kísérlet árnyalja csak.
Az egyik egy viszonylag teljesen újnak tekinthető opció, a zsidómisszió gondolata,
a másik pedig a hierarchia felső szintjén működtetett, egy lényegét tekintve
soha végig nem gondolt elvek szerint funkcionáló, politikai érdekérvényesítést
végző, formájában zsidó-keresztény együttműködésként aposztrofálható alakzat.
a) Az inkább kivételnek számító, elsősorban a sajtó és nyilvánosság kiprovokálta
(jobbára védekező vagy éppen támadó jellegű) nyilatkozatok mellett a zsidóság
felé tett, teológiai alapvetéssel is rendelkező "közeledési" kísérletek
valójában egyetlen koncepciózus területre, a megelőző évtizedekben határozottan
negatív előjelűvé vált zsidómisszióra korlátozódtak. Miután azonban e sajátos
teológiai elgondolásnak inherens eleme az a - kriptogén, vagy explicit formában
ott rejlő - meggyőződés, hogy a zsidó szenvedés, illetve az "örök"
zsidó sors problémájának az igazi megoldása a "zsidótalanulás", tehát
a keresztény hit elfogadása, egy a zsidóság létét alapjaiban fenyegető közelmúlt
árnyékában történő hirtelen előtérbe állítása lélektanilag és etikailag egyaránt
igen frivolnak számított. Kétségtelen, ez idő szerint a zsidókérdés megoldásának
a külföldi egyházakban és számottevő ökumenikus szervezetek körében is a missziói
gondolat volt az uralkodó receptje, s a koncepció teoretikusan és gyakorlatilag
is legdinamikusabb képviselői jelentős részben olyanok voltak, akiknek a zsidó-keresztény
kapcsolatok ápolása iránti elkötelezettségük nyilvánvaló volt. Azoknak, akik
a zsidó-keresztény relációnak a Soá árnyékában nyert merőben új történelmi és
teológiai dimenzióját érzékelve felvetették a kérdést, nem vált-e a közelmúlt
történéseinek fényében teljesen hitelvesztetté a zsidókkal szembeni hitbeli
tanúskodásnak e formája, a helyzet újszerűségéből adódóan is csak szerény esélyük
volt a meghallgatásra.
Mégis, aligha tekinthető ahistórikusnak, ha úgy véljük, volt valami határozottan
abszurd abban az evidenciában, ahogy a Soá-t követően keresztény oldalról a
zsidómisszióról gondolkoztak. Akár a tegnap még aktív antiszemiták (akik a közvéleményt
most gyorsan ennek ellenkezőjéről próbálták meggyőzni), akár pedig a közelmúlt
szenvedéstörténetét testükben-lelkükben hordozó zsidókeresztények.
A református egyház Zsinati Tanácsa 1946. május 9-i, fent már idézett nyilatkozatával
program szintjére is emelte a zsidómissziói munkát: "A mai időkben, egy
páratlanul gonosz zsidóüldözés után és egy fokozatosan erősödő új antiszemitizmus
riasztó jelenségeire [tekintettel a Tanács] kétszeresen átérzi [...] nagy felelősségét....
[...] Megvallja azt a meggyőződését, hogy a Krisztus keresztjében omlik le az
a választófal, amely [...] a zsidót és a nem zsidót egymástól elválasztja. [...]
Ezért kívánatosnak tartja, hogy az Isten lelkétől vezetett öntudatos zsidómissziót
az egyes gyülekezetek a maguk feladatának ismerjék fel s az egész magyar református
egyház ezen a téren odaadóbban és hathatósabban munkálkodjék. [...] Elrendeli,
hogy minden augusztus hó első vasárnapján az összes gyülekezetekben a zsidómisszió
céljaira persely tétessék ki és az igehirdetés a keresztyén egyház missziói
feladatairól és kötelességeiről szóljon, elsősorban a zsidó nép iránti feladatokról
és kötelességekről."
A misszió intézményi eszköztárrá tételében több tényező is szerepet játszott.
Első helyen említhető mindjárt a háború alatti embermentő munkában kiépült,
zömében zsidókeresztényekből álló Jó Pásztor Konventi Missziói Albizottság,
illetve az e körül később kialakult közös református-evangélikus Jó Pásztor
Missziói Alapítvány intézményi adottsága. A szervezet munkatársai egyöntetűen
a misszió elkötelezett híveinek számítottak (A háború utáni időszak hektikus
atmoszférája, e valláspszichológiai értelemben fokozottan szenzibilis időszak
maga is kedvezett annak, hogy soha nem látott dinamikát nyerjen e kiútkeresési
alternatívát is jelentő mozgalom.) A missziói koncepció mellett szólt az egyházi
döntéshozók részéről továbbá az, hogy e médiumot lényeges önkorrekció nélkül,
s mégis, mint "érdemi" javaslatot lehetett szóba hozni a zsidókérdés
megoldására. Végül szerepet játszott az előtérbe kerülésében az, hogy a rendelkezésre
álló aktív zsidókeresztény "gárda" segítségével különösebb befektetés
nélkül: személyi többletenergiák, és ami még fontosabb: komoly ekklesiológiai
és teológiai integrációs fáradozás, s a zsidó-ügy melletti engagement-ból adódó
presztízsveszteség nélkül (hiszen így a "zsidók" ügye maradt) lehetett
elintézettnek nyilvánítani egy kifelé fontos, ám nem igazán kedvelt feladatot.
A kérdés technikai felfogását tükrözi, hogy kísérlet sem történt a zsidómisszió
alaposabb teológiai átgondolására (pl. végig tisztázatlan maradt a keresztény
és zsidó célcsoportok közötti elvi viszony); nem került sor a munkaág személyi
feltételrendszerének szélesebb alapokra helyezésére; a misszió országos szintű
kiépítését egy tollvonással ráhagyták a Jó Pásztor munkatársaira és baráti körére.
Már eleve nyilvánvaló volt, hogy az "élcsapat" ezoterikus és agresszív
kegyességi stílusának erősen nonkommunikábilis karaktere, valamint a munkatársak
zsidó származása lényegileg kudarcra ítélik a vállalkozást. A helyzetet tovább
súlyosbították a zsidó vallás felől explicite is kifejezésre juttatott fenntartások.
Zsidó szempontból már maga a történelmi referencialitás is problematikussá tette
e vállalkozást. A misszióval együtt járó lélekhalászat, a missziói buzgalom
szubsztrátumát jelentő eschatológikus identitás és üdvsovinizmus, illetve a
zsidó hitnek és vallásnak e posztulátumból fakadó diszkvalifikálása, az anyavallás
irányában intézményi értelemben is megnyilvánuló sokszor türelmetlen "prófétai"
kritikai attitűd pedig csak fokozták az ellenérzéseket.
A Zsinati Tanács fentebb ismertetett határozata alapján egy ideig évenként elrendelték
az ún. zsidómissziói vasárnap megtartását (az időpont később advent idejére
helyeződött át), amit a gyülekezetek fogcsikorgatva ugyan, de kötelességszerűen
teljesítettek is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy az alkalmak
lényege az esetek zömében kimerült az adminisztratív tevékenységben és a misszió
céljait szolgáló aznapi perselypénz postázásában. Az érdeklődés mértékét tükrözi
egy érdekes adat. A Konvent Missziói Bizottságának előadója kérdéseket intézett
az 1948. évi zsidómissziói vasárnappal kapcsolatban a lelkészekhez. Arra, hogy
igényli-e a gyülekezet lelki munkások (értsd: a Jó Pásztortól delegált és/vagy
a kérdésről komolyan prédikáló lelkész) kiküldését, a Mezőföldi Egyházmegye
37 anyagyülekezetéből mindössze öt jelzett igenlő választ.
Miután a zsidókérdés tabuizálódásával és a fejlődő szocializmussal együtt a
zsidómisszió is "anakronizmussá" vált, az alig kezdetét vett próbálkozás,
és természetesen az intézményi keretét biztosító zsidómissziói munkaág is éveken
belül elsorvadt.
A zsidómisszió ügyében, nem különben egyébként, mint néhány más reformpróbálkozásban
is, nem volt összhang a két protestáns felekezet között. Az evangélikus egyházvezetést
1948 májusában még arra kérte a Jó Pásztor, hogy tegye lehetővé a reformátusoknál
hagyományos zsidómissziói vasárnap tartását. Ennek lehetett eredménye, hogy
az Evangélikus Misszióegyesület 1948. december 28-30-a között zsidómissziói
konferenciát rendezett Budapesten. 1949 elején pedig létrejött az Egyetemes
Missziói Bizottság keretén belül a Zsidómissziói Albizottság is. Érdemi tevékenységet
azonban már nem fejthetett ki. 1950-ben Jó Pásztor Szolgálat néven önállósult,
de egyszersmind át is alakult több missziói munkaág közös intézményévé.
b) Befejező témaként térek ki még annak a ma már teljesen elfeledett szerveződésnek
a vázlatos ismertetésére, amelyet a keresztény-zsidó párbeszéd magyarországi
ősalakzatának is nevezhetünk. E formáció nemcsak első ilyen volt a magyar egyháztörténelemben,
de egyszersmind egy olyan jelenség is, amely minden lényegesebb mozzanatában
prefigurálta a 70-es évektől felbukkanó analóg törekvéseket.
Már a megalakulás maga is igen érdekes. Elszórt utalásokból az tetszik ki, hogy
egyes vatikáni diplomáciai körökben 1945. május végén (nem kizárható összefüggésben
a gyömrői esettel) felvetődött egy interkonfesszionális keresztény-zsidó tanács
megalakításának gondolata. Az ügyet közvetlenül magára vállaló Tóth K. János
szentszéki referens azonban elutasításban részesült az elsőként megkeresett
Ravasz Lászlótól, aki egyháza nevében nem látta időszerűnek a zsidókat is magába
foglaló egyetemes keresztény kooperáció gondolatát. Ezután, vagy ezzel párhuzamosan
Tóth K. János kapcsolatot talált Radisics Elemér külügyminisztériumi miniszteri
tanácsossal, aki először báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt igyekezett
megnyerni az ügynek. (A kísérlet minden bizonnyal beleillett a küldiplomáciai
közeg részéről egyházi vonalon realizálandó akciókba, s összhangban volt a háború
utáni keresztény-zsidó együttműködésről egyes amerikai körökben még 1944-ben
felvázolt elgondolásokkal is.) Radvánszky közvetítésével hamarosan létrejött
a kapcsolat a református egyház vezető püspökével is, aki 1945. június 2-án
jelezte, kész fogadni Radisicsot. Az előkészítésben résztvevők a lelkek megbékülését,
a zsidókérdés feszülő erejének megszűnését, illetve a zsidóságot ért embertelenségek
gyógyítását előmozdító közreműködésben jelölték meg a Keresztények és Zsidók
Tanácsa név alatt megalakítandó fórum céljait. A munka megindulását úgy képzelték
el, hogy megfelelő alkalom keretében egymásnak kezet nyújtani tudó és kívánó
zsidó és keresztény reprezentánsok találkoznak egymással és hatásos nyilatkozatot
tesznek az együttműködés fontosságáról. Már korán kitetszett azonban az elképzelés
több belső tehertétele. Katolikus oldalról zavarólag hatott a protestáns dominancia
az előkészületekben, zsidó részről pedig az iniciatívát majorizáló keresztény
szempontok. Utóbbit tükrözte az a bizarr tény is, hogy a zsidó fél közreműködési
készségét kifejező nyilatkozat-tervezetet maga Ravasz László szövegezte meg,
nem kifelejtve abból azt sem, hogy a zsidók őszinte köszönetet mondanak a keresztényeknek
és a keresztény egyházaknak minden tőlük vett, akár csak egy pohárnyi vízért
is. A meghatározó katolikus tényezők részéről megnyilvánuló jelentős érdektelenség,
különösen is Grősz József és Mindszenty József határozott tartózkodása miatt
az ígéretes kísérlet végül is gyorsan hamvába holt. Elgondolkoztató jelei vannak
azonban annak is, hogy a zsidóellenesség megnyilvánulásaival szemben ambivalens
magatartású kommunista párt, amelynek koncepciójába az egyházak közötti összefogás
sem illett bele, a kezében lévő belügyminisztériumon keresztül szintén érdekelt
volt a kísérlet kudarcában.
Elsősorban Radisics Elemér és Bereczky Albert voltak azok, akik továbbra is
fontosnak érezték az egyelőre meghiúsult kezdeményezés ébren tartását. Így képződött
meg lassan az a gondolat, hogy alakítsanak egy ún. Társadalmi Megbékélés Tanácsa
(ezentúl: TMB) nevet viselő, előzőhöz hasonló tartalmú szervezetet. Érdekes
momentuma volt az újabb előkészületeknek, hogy Radvánszky Albert egyetemes felügyelő
és Ravasz László püspök kifejezetten is azzal a megokolással kívánták továbbra
is Radisics Elemér neve alatt egybehívni az első, 1946. január 12-én Ravasz
dolgozószobájában tervezett megbeszélést, hogy elkerüljék annak benyomását,
hogy itt valamilyen zsidó-protestáns vállalkozás van kialakulóban . (Erre a
mozzanatra azért is érdemes odafigyelnünk, mert érdekesen jelzi, hogy egyházi
oldalról nemigen volt nulladik óra a zsidó-keresztény kapcsolatokban.) A TMB
végül is február 13-án mondta ki megalakulását, ám úgy, hogy ezután még hosszú
ideig csak a nevében összeülő előkészítő bizottság tevékenykedett. Nyilvánosság
előtti megalakulására április 18-án került sor. Mivel Mindszenty József nem
volt hajlandó csatlakozni (ellentétben Ravasz Lászlóval, Radvánszky Alberttel
és Szent-Iványi Sándor unitárius püspöki vikáriussal), a megalakulást bejelentő
(de nem a Ravasz-féle) nyilatkozatok végül is a társadalmi és szellemi élet
nem egyházi reprezentánsainak neve alatt jelentek meg. (A katolikus egyház részéről
a hierarchia "másodvonala" kapcsolódott be a szervezetbe, elsősorban
Folba János tábori vezéresperes, Tost Barna prelátus és Witz Béla érseki helynök
személyében. Az elnökség élére Bereczky Albertet választották. A szervezetet
kezdettől fogva támogatta a külügy- és vallás és közoktatásügyi misztérium.
A VKM részéről az is felvetődött, hogy a tanács hivatalosan is váljon a kormány
tanácsadó szervévé. A TMB a későbbi ülésezései során, bogozhatjuk ki a szórványos
adatokból, végül is elvetették (az eredeti javaslattevő Ravasz László és Hevesi
Ferenc indítványára) a felállítani tervezett Antiszemitizmus Kutató Intézet
gondolatát; foglalkoztak a zsidók mentésében résztvállalók iránti megbecsülés
zsidó oldalról történő kifejezésre juttatásával és e gesztusoknak megbékélést
elősegítő kihatásával; a kunmadarasi pogrommal; a londoni Council of Christians
and Jews által 1946 nyarára Oxfordba összehívott Nemzetközi Keresztény és Zsidó
Konferenciával.
A Tanács tevékenysége nem váltotta be a hozzá fűzött ígéreteket. Lényegileg
inaktivitásra kényszerült. Egyházi és polgári oldalról is vádak, kifogások érték.
A működését leginkább zavaró szempont minden bizonnyal az őszinteség hiánya
volt. Keresztény részről többen (elsősorban Ravasz László) meglehetősen átlátszó
és irreális módon a zsidók érdekeit szolgáló segítségként aposztrofálták meglétét,
zsidó oldalról pedig a munkájában résztvevő és a szervezet működésének hatékonyságát
visszavető valamikori antiszemiták szerepét kifogásolták. A szervezet 1947.
szeptember végén kimondta feloszlását.
A vállalt célkitűzéseknek megfelelni nem tudó TMB helyében, tekintettel a magyarországi
antiszemitizmus bel- és külpolitikailag egyaránt problematikus jelenségére,
Bereczky Albert egy új szervezet megalakítására tett javaslatot 1947 novemberében.
Támaszt jelentett ebben az antiszemitizmus elleni küzdelem céljából Seelisbergben
létrehozni javasolt Keresztények és Zsidók Nemzetközi Tanácsának munkájához
való csatlakozás lehetősége. Így alakult meg 1948. február 26-án a Keresztények
és Zsidók Nemzetközi Tanácsának Magyar Tagozata (ezután: KZSTMT), rövidebb névvel,
a Seelisbergi Bizottság. A szervezet az elképzelések szerint elsősorban nem
kifelé fejtette volna ki tevékenységét (tehát kevésbé politizált volna), hanem
inkább az elmélyült tanulmányi és önismereti munkára helyezte volna a hangsúlyt.
Tevékenységét alapszinten felekezeti (evangélikus, katolikus, református, unitárius,
zsidó) bizottságok keretében végezte. A bizottság működésének tényleges részletei
csak kevéssé ismertek. Tudjuk, hogy részt vettek az 1948 júliusi freiburgi nemzetközi
keresztény-zsidó konferencián, s hogy közreműködtek a seelisbergi füzetek elkészítésében.
1949 őszétől a hidegháborús feszültségek gyanakvó hangulata rátelepedett a bizottság
munkájára is. A végül 1948-ban megalakult KZSNT-be elküldött jelentkezésükre
kitérő választ kaptak, az egyes nemzeti csoportok összejövetelein ugyanakkor
Magyarország-ellenes kijelentések hangzottak el. A tagok ebben a helyzetben
úgy határoztak 1949. december 5-i ülésükön (a katolikus tanulmányi bizottság
kérésére), hogy a bizottságot nem oszlatják fel, hanem új név alatt, Keresztény-Zsidó
Együttműködés Bizottsága-ként, önálló magyar csoportként dolgoznak tovább. Hamarosan
ez az elnevezés is terhessé vált azonban, és 1950. október 25-étől Felekezetközi
Bizottság - Budapest név alatt működtek tovább. Tevékenységük egyre jobban beszűkült,
szinte kizárólag a zsidósággal és Izraellel kapcsolatos (nyilván külügyi vonalon
beszerzett) külföldi híradások, tanulmányok fordítására, ezek egymás közti cirkuláltatására
korlátozódott. Éveken át egyetlen jelentősebb elképzelésüket, a zsidó-keresztény
viszony szempontjából nevelő és tájékoztató jellegű népszerűsítő kiadványok
megjelentetését nem tudták valóra váltani. A "seelisbergi füzetek"
reakciói iránt református részről érdeklődő felhívást is már csak Bereczky Albert
neve alatt merték kibocsátani. A munka "bizonyos csendes megfigyelői működés"
fenntartása mellett 1950. december 19-étől szünetelt, majd Radisics Elemér kitelepítésével
végleg abba is maradt.
Az ügyvezető visszaköltözésére irányuló fáradozás hamarosan sikerrel járt ugyan,
a zsidó-keresztény együttműködés következő fejezetére viszont még 1974-ig várni
kellett.
A kettő közötti kontinuitást furcsa, de nem szokatlan kapocs biztosította: a
felszámolás és az újrakezdés partitúráját író egyazon szerző: a belső elhárítás.
C. Epilógus
A magyarországi protestantizmusnak 1944 után mintegy 4 évnyi páratlan lehetőség
adatott a zsidósághoz fűződő kapcsolatának új alapokra fektetéséhez. Egy történelmi
reminiszcenciáktól és a kibontakozás vajúdásteli fájdalmaitól, elcsigázó útvesztőitől
igen megterhelt periódus, amely azonban egyedül álló mértékben volt telítve
is az újat kezdés szubjektív és objektív szükségével (s részben igényével).
A múlt determinációi, az egyházvezetés önmagát túlélt személyi és materiális
adottságai, a strukturális és eszmei-teológiai beidegződések, az aktuálpolitikai
gravaminák azonban a legkevésbé sem kedveztek a "megtört szív" hangját
követő, s a józan mérlegelést választó kis számú prófétai alternativistának.
Így lépett be a magyarországi protestantizmus a történelem további kísérleteket
nem permittáló újabb szakaszába, hogy aztán négy évtizeddel később ott folytassa
majd, immár azonban a változásra sarkalló indíttatások öszehasonlíthatatlanul
szimplább közegében, ahol valamikor abbahagyta.
A Soá történéseire az idővel előrehaladva nemcsak feledés borult, de sok nem
tisztázott, ki nem beszélt történelmi indulat is rákérgesedett. Sanda útjára
indult a keresztény egyházak 1944-es helytállását kolportáló mítoszképződés,
s polgárjogot nyert az események történelmi és teológiai igényű olvasatát, valamint
a keresztény egyházak elemi érintettségének felvetését szorgalmazó igyekezet
ignorálása, ha nem éppen degradálása.
Az 1970-es években párt- és aktuálpolitikai oldalról felélesztett, eredendő
tisztességtelenségben és hipokritásban fogant zsidó-keresztény dialógusok a
kialakult helyzeten felemás módon sem tudtak (és természetesen nem is kívántak)
változtatni. A körülmények meghatározó tényezője volt, hogy az évtizedeken át
hatékonyan bejegecesedett avítt mentális és elméleti sablonok következtében
nem volt számottevő erő, amely a nemtelen célokkal felnyitott szelencéből kiszabaduló
szellemet kedvezően fogadta volna. Sőt, az ebben az irányban megnyilvánuló szórványos
próbálkozások gyakran még azok részéről is ellenállásba, olykor kifejezett ellenszenvbe
ütköztek, akik a legkevésbé voltak érdekeltek az uralkodó széljárás megerősítésében.
A teológia, az egyházi tanítás, a homília és a katekézis pedig mindeközben -
egyedülálló módon a közéletben - töretlenül forgalmazta az évezredes antiszemitizmus
keresztény toposzait.
A körvonalazott helyzet szomorú bizonyságát szolgáltatja, hogy a rendszerváltással
bekövetkezett szabad mozgástérben a zsidó-protestáns keresztény kapcsolatok
dinamikája teljesen alábbhagyott, az egyházak első számú ökumenikus viszonyrendszerének
építésére, újragondolására adott újabb kegyelmi lehetőséget az ekklesiák elkendőzött
tekintete mindmáig nem volt képes felismerni.