Szívből örülök, hogy csatlakozhattam ehhez a gyülekezethez ezen a rendkívüli fórumon.
A beköszöntő intés nyomán én is a nyitottság, a jóindulat - és hadd tegyem hozzá - a jókívánság szellemében kívánok mondani néhány szót. Ezen túl, és a végső fokon, optimista hangot is szeretnék megütni. Derülátó vagyok Magyarország jövőjét illetően, derülátó vagyok a zsidó nép jövőjét illetően, és - bizonyos feltételek teljesülése mellett - bizakodón tudok tekinteni a két nép kapcsolatának jövőjére is.
Nem Magyarországon élek, és ez talán befolyásolja a nézeteimet. Őszintén és nyitottan kívánok beszélni, talán egyeseknek túl nyíltan is, de nincsen szándékomban bárkit is megbántani vagy provokálni. Nem tudós előadás lesz, hanem egy személyes testamentum (personal witness).
Mielőtt Izraelből eljöttem Pannonhalmára, volt alkalmam beszélgetni diplomatákkal, publicistákkal, kollégákkal az egyetemen, izraeli értelmiségiekkel. Természetesen csak én vagyok felelős mindazért, amit mondani fogok, de szavaim mégsem teljesen magánvéleményt fejeznek ki. Van mögöttük egy informális, de világosan érezhető konszenzus - a shared universe of discourse.
A konferencia négy témával foglalkozik - a kölcsönös előítéletek lélektanával és szociológiájával; a zsidóüldözésekkel és a Soá történetével Magyarországon; a zsidó-keresztény párbeszéd jelen állásával; valamint a tolerancia esélyeivel.
Én úgy vélem, hogy az úgynevezett "előítéletek" tárgyalása eltéveszti a célt. Nem előítéletek, individuális aberrációk, hanem ítéletek, azaz normatív, intézményes tételek felelősek az elmúlt kétezer év történetéért. A zsidóüldözések - és ezek kulminációja a Soá - kutatása különösen fontos historiográfiai kötelezettség, és kell, hogy a történészek foglalkozzanak vele. A múlt megismerése és felismerése nélkül nincs jövő. Engem a jövő érdekel, és ezért számomra a legfontosabb és legrelevánsabb téma volt a harmadik, a zsidó-keresztény párbeszéd.
Ha keresztény-zsidó párbeszédről akarunk beszélni, akkor fontos, hogy tisztázzuk, hogy világosan és egyértelműen megfogalmazzuk magunknak és másoknak, hogy kiről és miről van szó. A kereszténység - és ebből a szempontból nincs különbség katolikusok és protestánsok között - az vallás, hit. Ezen túlmenően, az egyház az egy civilizáció, egy intézmény, egy politeia. A zsidóság is vallás, hit, civilizáció, intézmény, de ennél sokkal több. A zsidóság az történelmi, nyelvi és territoriális folytonosság, a zsidóság az nép, a zsidóság az nemzeti öntudat, a zsidóság az szuverenitás. Az igazság és az integritás megköveteli, hogy megkérdezzük - ha dialógusról akarunk beszélni -: párbeszéd kik között? Ha párbeszéd a keresztény hit, a keresztény vallás és a zsidó hit, a zsidó vallás qua vallás között folyik, akkor bármilyen fontos is lehet ez a megbeszélés, eltéveszti a célt. Ha a dialógus a vallások között folyik, akkor ez lehet rendkívülien fontos a vallások és a vallásosak számára, és talán ez kielégíti a keresztény egyházakat, de mint mondtam, a zsidóság az több, mint vallás, az több, mint hit.
Ezen túlmenően itt az ideje, valóban itt az ideje, hogy világos legyen mindannyiunknak, hogy miként a kereszténységnek nincs szüksége legitimációra a zsidóság részéről, úgy a zsidóságnak sincs szüksége legitimációra a kereszténységtől. Ez két, egymástól nem függő civilizáció. A dialógus az egyenlőség és kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján kell hogy induljon.
Az elmúlt századokban itt Magyarországon is "hep-hep" kiáltással szokták volt heccelni a zsidókat. Állítólag - nem tudom, hogy ez igaz-e, de si none vera bene trovato - a hep-hep az egy latin mondat - Hyerosolima est perdita - szavainak első betűiből összeálló rövidítés. Ezzel a kiáltással diadalmaskodtak a rómaiak Jeruzsálem elpusztulása felett és ez a kiáltás kísérte a zsidó népet kétezer éves kálváriáján.
A kálváriának vége, Judea est resurrecta - Izrael feltámadott. A Hyerosolima est perdita diadalmaskodás és a Judea est resurrecta megerősítése között hatalmas óceán terül el, tengernyi könny, tengernyi vér. Zsidó könny és zsidó vér, ami kétezer éven keresztül szabadon folyt, kulminálódva a leírhatatlanban, a Soában. Ma itt állunk a tenger innenső partján. A Judea est resurrecta partján és innen, és csak innen lehet egy új fejezetet nyitni. Innen, és csak innen lehet egy új és más dialógust kezdeni. Ez az egyetlen alap, az a Moria hegyi kőszikla, éven ha'shtiya amire - és egyedül csak erre - épülhet egy új történelem kezdete.
Ha őszintén és bátran szembenézünk a történelmi tényekkel, ha őszintén és szívből elfogadjuk egymás önálló igazságát és legitimitását, akkor van jövője, nagy jövője, talán új genezise a keresztény-zsidó nexusnak.
Pár szót kívánok még mondani a magyar kontextusról, bár ugyan kissé nehéz a magamfajta embernek függetleníteni magát személyes, karakterformáló élményektől.
A kérdés megfogalmazása mint "párbeszéd" magában rejti, ha nem is a választ, de minden bizonnyal a problematikát. Párbeszéd csak mással lehetséges, az ember nem dialogizál saját magával. A közösségi párbeszéd az elkülönült, elhatárolt közösségek között folyik le. Amíg itt Magyarországon a zsidó, vagy bárki másnak lesz tekintve - leírva, érzékelve, elfogadva vagy éppen kirekesztve, addig lesznek és lehetnek jóakaratú kérdések, de nem megoldó válaszok. A fent megszünteti az integrálódás esélyét, a fent kizárja az azonosítást (sameness). Pedig hát egy szabad, liberális miliőben lehetővé kell válnia mindenki számára, hogy szabadon határozhassa meg magát. Ha valaki itt született, ez a kultúrája, ez a nyelve és magyarnak vallja magát, akkor ő magyar - és most nem polgárjogokról beszélek. Az évszázadok során ez így is volt Magyarországon mindenki számára, csak nem a zsidóknak. Senki sem lehet magyarabb, mint Petőfi Sándor, bár az ő szülőházában nem igen beszéltek magyarul, de Radnóti Miklós Borban veszett. Ez volt a múltban, és a kérdés az, hogy másképp van-e ma és másképp lesz-e a jövőben. Én őszintén remélem, hogy igen. A szabad, liberális politeiában legyen szabad másnak lenni, és szabad legyen azonosnak lenni. Ha ez csak egyeseknek adatik meg, míg másoknak nem, ha a kollektív másság sors, kollektív sors, akkor a következmények egészen világosak.
De ezen túlmenően és kívülről nézve, ami engem igazán érdekel, az a jövő. A jövőbe tekintek - nem mintha megtagadnám a múltat vagy hajlandó lennék elfelejteni annak bármely mozzanatát -, a jövőbe tekintek azért, mert ott van csak remény; ott van remény arra, hogy a magyar-zsidó nexus - csakúgy, mint a keresztény-zsidó nexus - egy tengerváltozáson (sea change) menjen át. A Judea est resurrecta perspektívájából van igazi lehetőség a magyar-zsidó kapcsolatot új alapra, népek közösségének (community of nations) egyenrangú tagjainak egymás kölcsönös megbecsülésén és egymás iránti tiszteletén nyugvó alapjára fektetni.
Engedelmetekkel befejezem e rövid hozzászólást a Zsoltáros szavaival: sorok a 15. zsoltárból, Dr. Gál Ferenc fordításában, a Szent István Társulat kiadásában:
Ki időzhet sátradban, Uram,
ki lakhat szent hegyeden?
Aki bűn nélkül él, a jót teszi,
szívében az igazságot forgatja,
és nyelve nem szór rágalmakat.
Aki barátjának nem okoz szenvedést,
embertársait nem gyalázza,
a gonoszt nem veszi sokba,
azt tiszteli, aki az Urat féli,
Aki nem szegi esküjét...
Kívánom mindnyájuknak, katolikusoknak, protestánsoknak és zsidóknak, itt és mindenhol, hogy méltók legyünk ezekre az örök szavakra: lu yehi.