A társadalomtudományok, a politika és a világvallások a családot a társadalmi újratermelődés egységének tekintik, amelyhez ebből is következően számos szimbolikus jelentés kapcsolódott. Ugyanakkor erre vezethető vissza az is, hogy olyan mértékben misztifikálódott, ami akadályozhatja napjainkban a tisztánlátást, szerepének elengedhetetlenül szükséges újragondolását és nemegyszer megbénítja a kritikus helyzetekben a cselekvést és a beavatkozást.[1]
Válságban van-e a család? Napjaink egyik alapkérdésének tekinthetjük a problémát, amelyre azonban nem könnyű az evolúcióbiológia szempontjából válaszolni. Egyrészt a válasz az kell, hogy legyen: nem tudjuk, mivel az evolúciós megközelítés legtöbbször nem teszi lehetővé, hogy a jelenben meglévő struktúrák, folyamatok, változások jövőbeni sikerességéről bármit is állítsunk. A változás nem feltétlenül jelent válságot, noha a benne élők annak érzékelhetik.[2] Persze, azt megvizsgálhatjuk, hogy a megfigyelt változások értelmezhetőek-e, követik-e az evolúciós hipotéziseket. Másrészt nem rendelkezünk arról sem megbízható és átfogó ismeretekkel, hogy évszázadokon, évezredeken át milyen összetételűek voltak a legkülönfélébb családi struktúrák azokon a területeken, amelyeken napjainkban ez a válságérzés megfogalmazódik. Harmadrészt, a társadalomtudományi értelemben vett család nem feltétlenül azonos a biológiai reprodukciót elősegítő társas szerveződéssel. Negyedrészt, a tisztánlátás érdekében érdemes szétválasztani egymástól és meghatározni a család, a házasság, a szaporodás, a szexuális kapcsolat, a párkapcsolat és a párválasztás fogalmak jelentését és ezeknek az eseményeknek az eredetét és funkcióját. Egyben érdemes alaposan áttekinteni a köztük lévő összefüggéseket, hogy ennek ismeretében próbáljunk választ adni a fenti kérdésre.
Család - az anya, a gyerek vagy gyerekek és az apa alkotja. Az anya személye nem kétséges, noha örökbefogadás, újraházasodás vagy elhagyás miatt cserélődhet a személye. Leszármazási, genetikai értelemben minden esetben pontosan meghatározható és megismerhető mindenki számára. Az apa ugyanakkor hiányozhat, ismeretlen lehet a nemzés szempontjából, azaz genetikai értelemben, noha ténylegesen vagy szimbolikusan jelen van a családban. Kulturális és szimbolikus értelemben teljesen elválhat számos funkciója a biológiai szülőtől, más személyre ruházódhatnak a jogok és kötelességek.
Házasság - a kulturális evolúció során kialakult innováció. Kommunikatív úton a család létrejöttét konstruáló rítus, a házasságkötés vezeti be. Ennek nyomán a családot alkotó egyénekre meghatározott státusz és szerepalkotó tulajdonságok helyeződnek és szimbolikus jelentések társítódnak. Egyben meghatározódnak a résztvevők egymás közötti, illetve a környező szociális közeggel való viszonyai.
Szaporodás - az utódgenerációnak a biológiai létrehozása, a genetikai információ átadásával.
Szexuális kapcsolat - biológiai értelemben vett nemi kapcsolat. A közösülés reproduktív, pszichológiai és szociális funkciót lát el. A három funkció teljes mértékben elválhat egymástól.
Párválasztás - a férfiak és nők válogatása és tesztelése a szaporodás céljából biológiai és kulturális jegyek mentén az ellenkező neműek közül. Mindamellett több szinten is igen fontos szinkronizációs funkciót is betölthet. A kétszülős család terminust akkor fogjuk használni, ha - az előbbi megfontolások nyomán - hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét szülő jelen van.
Párkapcsolat - (legalább) két ember szexuális és emocionális értelemben hosszabb, rövidebb egymáshoz való kötődése, viszonya. Célja egyaránt lehet a közös szórakozás, szórakoztatás, nemi élvezet közös átélése, valamint a reprodukció, azaz a gyermekvállalás előkészítése. Miközben biológiai funkciója alapvetően a reprodukció, szociokulturális szempontból a gyermekvállalás nem feltétlenül része, sőt a párok kifejezetten kizárhatják a lehetőségét céljaik közül.
Miközben tehát a családról való közgondolkodás válságnak éli meg a jelenlegi társadalmi és gazdasági változások miatt átalakuló férfi-nő-gyermek viszonyban megjelenő konfliktusokat és változásokat, egyben ennek a viszonynak a sokféleségét is, magatartásbiológiai szemszögből alapvetően másként vetődhetnek fel a kérdések. Nem lehetetlen, hogy más kérdéseket is meg kellene fogalmaznunk. Vagy másképpen kellene kérdeznünk?
Kiindulásképpen a sikeres reprodukciót, azaz a gyermeket tegyük a kérdésről való gondolkodás középpontjába. Igaz, hogy ezzel valamelyest eltérünk a sikeres reprodukciónak a - darwini evolúciós elméletet a genetika eredményei által kiegészített és megújított - neodarwinista értelemben meghatározott egységétől, vagyis a géntől. A gyermekek számában és a vizsgált humán jellegzetesség előfordulásában található eltérések közötti kapcsolat mégis a leghasználhatóbb út, hogy közelebb kerüljünk egy tulajdonság szaporodásra gyakorolt hatásának a megismeréséhez. Megállapítható, hogy a szaporodás, a gyermekvállalás és nevelés minden kultúrában családban történik. Azonban számos esetben ez a reprodukcióra és az utódgondozásra szelektálódott szerveződés más összetételű és eltérően szerveződnek a résztvevők közötti viszonyok, mint az általunk elfogadott, zsidó-keresztény eredetű monogám család, amely az anya, az apa és a gyerek(ek) hármas egységéből tevődik össze. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy gyakorlatilag minden kultúrában - így nálunk is - több eltérő szaporodási stratégia is megtalálható, még akkor is, ha törvények jelölik ki a lehetséges - nemegyszer egyetlen - követhető utat.
Tény, hogy a nők és a férfiak a sikeres utódlétrehozás céljából választanak egymás közül, és arra törekednek, hogy idővel azok is minél hatékonyabban valósíthassák meg ugyanezt a célt. A gyermek fizikai és pszichológiai jó közérzete, boldogsága és boldogulása kell, hogy meghatározza a családról, annak helyzetéről és jövőjéről történő gondolkodásunkat. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy egy kultúrán belül is az emberek számára eltérőek a lehetőségek és a feltételek, hogy milyen utat válasszanak. Elkerülhetetlen a konfliktus, ha az irányadó normák követése egyeseknek magától értetődő, másoknak azonban teljesíthetetlen feltételeket állít. A hatalomgyakorlásnak egyszerre útja és nyeresége, hogy lehetősége, kiváltsága a normák konstruálása és kiterjesztése a hatalom alávetettjeire.
Az élő szervezetek alapvető törekvése, azaz beléjük programozott, örökletes funkciójuk, hogy utódok létrehozása által reprodukálják génjeiket.[3] Az ivarosan szaporodók többségénél a két ellenkező nemű egyed (egyén) genetikai információja felével vesz részt (járul hozzá) utódjai örökletes tulajdonságaihoz. Az embernél, mint az emlős állatok döntő többségénél, a szaporodás egyszerre szimmetrikus és aszimmetrikus jellegű folyamat. Egyrészt a szülők génjeik által egyenlően "osztoznak" az utódokban - noha ezáltal egy harmadik, minőségileg más individualitás keletkezik, másrészt egy utód létrehozásához nagymértékben eltérő energiát kell befektetniük. A nő számára a petesejteknek hónapról hónapra történő érlelése, méhüknek minden ciklusban való ismételt felkészítése azok befogadására, a méhlepény kifejlesztése az embrió(k) táplálására, védésére, magzatuk hordozása jelentős megterhelést jelent. A szülés és az azt követő, hosszan tartó, a terhességnél is energiaigényesebb szoptatás, valamint a szinte felnőttkorig tartó ellátás hatalmas erőfeszítést és elköteleződést igényel. A nő tehát a szaporodási sikerét alapvetően a szükséges energia biztosításával növelheti. Megfelelő mennyiségű és minőségű források növelhetik a gyermek túlélésének esélyét, egyben az anya rövidítheti az egymást követő szülések közötti időszakot is. Bátran vállalhatja, hogy egyszerre több, különböző korú gyermeket gondozzon anélkül, hogy ezzel kockáztatná azok életbenmaradási esélyeit, valamint jövőbeni előmenetelüket.
A szaporodásnak azonban költségei is vannak. Minél többször szül egy nő, annál nagyobb a valószínűsége és kockázata a káros mellékhatásoknak, komplikációnak, szövődményeknek. Az életkor előrehaladtával egy gyerek felnevelése egyre jelentősebb terhet is jelent. Mindezek nem csak az újszülött, de az anya életét is veszélyeztetik, és végzetes kihatással lehetnek a további szaporodási lehetőségre és az utódgondozásban való részvételre, hatékonyságra. A növekvő gyermekszám egy ponton túl tehát csökkenő reprodukciós sikert von maga után.[4]
A férfinak - a szülői ráfordítás elmélete szerint[5] - elvileg pusztán néhány spermiumsejttel kell mindehhez hozzájárulnia. A férfi tehát a szaporodási sikerét minél több nő megtermékenyítésével növelheti. Elvileg a férfiak tehát a többnejűségben, vagy a promiszkuitás lehetőségében érdekeltek, hogy minél több utód nemzésére legyen lehetőségük. Ugyanakkor a nők a biztos és gazdag források hosszú távú biztosítására törekednek, hogy gyermekeik gond nélkül fejlődhessenek.[6] Az ivaros szaporodásnál a nem meghatározódásának következtében közel egyenlő számú nőstény és hím utód születik, hacsak nem befolyásolják ezt erőteljesen speciálisan az egyik nemre jóval károsabban vagy előnyösebben ható külső körülmények. Ebből következően az egynél több nővel való kizárólagos szexuális kapcsolatra és a megtermékenyítésére való törekvés elkerülhetetlenül sérti az ugyanerre predesztinált többi férfi érdekeit. A vetélkedés következtében, a nők figyelmének felkeltése érdekében, mások fizikai vagy szimbolikus értelemben vett "legyőzésére" nemegyszer rendkívüli erőfeszítést kell tenniük. A kamasz fiúk és a fiatal férfiak akár életveszélyes kockázatot is vállalnak ennek érdekében. A verekedés, illetve a látszólag értelmetlen "hősködés" közvetlenül vagy közvetve, de segíti a figyelő nőket, hogy következtethessenek a potenciális partnerek képességeire. A fiatal férfiak sokszor ekkor teremtik meg az alapját, vagy szerzik meg maguk számára azokat a forrásokat, amelyek a szaporodáshoz szükségesek. A reprodukcióval járó fent említett konfliktusok különösen hangsúlyosak és szembeötlők lehetnek, ha a különböző nemű egyedek ugyanazon csoportban nagy számban élnek együtt.
Az említettekből következik, hogy a férfiak között versengés alakulhat ki a nőkért, a nők között pedig a forrásokért, vagy az azokat birtokló férfiak figyelméért.[7] A források természete, mennyisége és megszerezhetősége tovább bonyolítja az érdekellentéteket, hisz csökkentheti, vagy éppen növeli az ellentéteket, de rákényszerítheti mindkét nemet az együttműködésre is. A nőknek érdekükben áll a férfiak olyan tulajdonságaira szelektálni, amelyek azok jó versengő képességére utalnak.
A magatartásbiológusok azonban hajlamosak arra, hogy túlzásokba essenek, amikor a "jó" és "kevésbé jó génekről" beszélnek. Ennek következménye, hogy néhányan megfeledkeznek arról az alapvető jellemvonásról, hogy mint a legtöbb evolúciós verseny során, a párválasztás esetében is, eltérő stratégiák alkalmazhatóak az aktuális emberi életek döntéseiben. Sikerességük számos tényező függvénye: (1) egyéni, örökletes (a génekben kódolt és a szülőktől örökölt) adottságok, amelyek egyaránt lehetnek a testfelépítésben, külső megjelenésben, valamint magatartásbeli adottságok, hajlamok (prediszpozíciók), (2) azok a személyiségjegyek, amelyek jelentősen befolyásolják, talán úgy is mondhatjuk, megnyilvánulnak az egyéni ítéletekben, döntésekben, (3) a fizikai környezet adottságai, változékonysága, eltartó képessége, (4) az egyént körülvevő szociális kapcsolathálózat szerkezete, a csoportok összetétele, jellege, a rokonsági kör kiterjedtsége, összetartása, a nemek aránya, a választható partnerek száma és még számos más hasonló tényező, (5) a kulturális környezet, normáival, szokásaival, szimbólumaival, elvárásaival, végül (6) az aktuális feltételek mellett, az alternatív stratégiák egymás választásaitól függően, eltérő arányban fordulhatnak elő a populációban. Ez befolyásolja, hogy egy választás az éppen aktuális viszonyok mellett kisebb, vagy nagyobb nyereséget képes elérni, esetleg eleve sikertelenségre van ítélve.
A párválasztás, a családalapítás, a gyermekvállalás és gondozás nem függetleníthetők ezektől a feltételektől. Az egyénnek tehát oly módon kell döntéseket hoznia, alkalmazkodnia, hogy végső soron mindig a szaporodási siker növelésére kell törekednie. Természetesen nem kell ezzel folyamatosan küszködnie, hisz gyakorlatilag egész életében, többnyire tudat alatt ez határozza meg majdnem minden cselekedetét. Ez nem feltétlenül mond ellent például annak, hogy lelkiismeretes, törekszik a tisztességre, a mások segítésére, önmérsékletre, az igazságra és hűségre. De nem óvja meg semmi attól sem, hogy rosszul mérje fel képességeit és a lehetőségeit, és hibásan döntsön. A gyakori kicsapongás, vagy az életfogytig tartó hűség a körülményektől függően egyesek számára jelentős sikereket, másoknak teljes kudarcot hozhat, míg sokaknak a szolid, titkos és igen-igen ritka félrelépés hoz némi plusz sikert, másoknak éppen veszteséget okozhat. Nem is beszélve arról, hogy evolúciós értelemben nem csak versenyeznek ezek a stratégiák, hanem lehetőségeik szorosan függenek a többi stratégia alkalmazásának gyakoriságától is. Talán nem túlzottan erős az az állítás, hogy egymással, egymásból, egymásért is élnek, léteznek. Az evolúcióbiológiában gyakoriságfüggő szelekciónak nevezik azt, ha egy stratégia (az adott körülmények között) elszaporodván a többihez képest, a többi rovására, már csak csökkenő sikert képes elérni.
A férfiaknak és a nőknek egyaránt döntéseket kell hozniuk arról, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan osszák meg. Egyrészt befektethetik a saját életük jobbítására, fejlődésük, jólétük biztosítására (gazdagság, tanulás), esetleg annak reményében, hogy a későbbiekben jobban felkészültek, és ezáltal hatékonyabbak lehetnek a szaporodási törekvéseikben; vagy fordíthatják erőforrásaikat közvetlenül és azonnal a párválasztásra és a megtermékenyítés lehetőségére. Ez a jelenlegi és a jövőbeni reprodukciója közötti konfliktus. Másodszor, fordíthatják saját reprodukciójukra, vagy költhetik rokonaikra, azaz a közvetett szaporodási sikerük növelésére is befektethetik a forrásaikat. Harmadszor, a férfiaknak dönteniük kell arról, hogy a minél több nő meghódítására és gyerek nemzésére, vagy egy nővel csak néhány utód biztonságos felnevelésére szánják javaikat, energiájukat, míg a nők saját konfliktusa azzal kapcsolatos, hogy keressék a "legjobb" férfit, vagy lehorgonyozzanak a meglévő partner mellett. Sokat várni és sokszor próbálkozni veszélyes lehet, mert szándéka ellenére eshet teherbe a keresgélés során, és egyedül rá nehezedik a gyereknevelés minden megpróbáltatása. Hosszan tartó keresgélés - mialatt már vállalhatna gyereket - sok időt igényel, és azzal a kockázattal jár, hogy akár véglegesen is egyedül maradhat. Negyedszer, vagy sok gyermeket nemzenek, és bíznak a gyermekek életbenmaradását, felnövekvését biztosító kedvező körülmények fennmaradásában, javulásában vagy a lehető legkevesebb gyermek igen gondos és odaadó nevelésére, segítésére törekszenek a nem kiugróan nagy, de biztos szaporodási siker elérése érdekében. A döntést, amely egy optimalizációs folyamat, a már fentebb említett feltételek figyelembevételével kell meghozni.
A problémát tovább bonyolítja, hogy a reprodukcióval kapcsolatos döntéseket egész életünk során, újra és újra kell hoznunk, de a külső, illetve belső körülmények változó súllyal esnek latba a stratégia-választásban. Fiatal korban más-más feltételek mellett sikeres lehet a korai szaporodás elkezdése, vagy éppen késleltetése az érés, gazdagodás érdekében. Egyaránt jellemző a kevésbé kötöttség, a kisebb tévedések nem jelentenek komolyabb hátrányt, mert a későbbiekben korrigálhatóak. Ugyanakkor fennáll annak is a veszélye, hogy olyan súlyos hibát követ el a férfi vagy a nő, amely végzetesen behatárolja további lehetőségeiket. Egy túl korai teherbeesés nem csak a leányanya és az újszülött életét, fejlődését veszélyeztetheti, hanem kihat a későbbi párválasztás esélyeire is. A terhesség és a szoptatás miatt lelassul vagy leállhat a nő fejlődése. Növekszik a kockázata, hogy nem tud férjhez menni, további gyermekeinek sem lesz apja, vagy a meglévőnek mostohája lesz. A növekvő korral csökkenek a reproduktív kilátások, a veszteség egyre kevésbé pótolható, a források elosztását fokozatosan át kell szervezni. A saját jólét további javítása már egyre kevésbé fordítható át későbbi sikeres szaporodásra. Nagyobb nyereséggel járhat a meglévő utódokat gondozni, mint számukat növelni, idővel az utódnemzés befejeztével a forrásokat teljes egészében (mint például nagyszülő, nagybácsi, nagynéni) a rokonok (unoka, unokaöcs és unokahúg) jólétére fordítani.
Az emberi (hominid) evolúció egyik legfontosabb jellemzője az agy relatív méretének, alapvetően a nagyagy tömegének a megnövekedése. Agyunk fejlődése és működtetése (az emésztőrendszer mellett) a legtöbb energiát igényli az emberi szervezet más részeihez képest. Ezt az evolúciós fejlődési irányt az emberre jellemző intelligencia kialakulása előfeltételezi. A növekvő gyermeki agy az élet első hat éve során az alapenergia-igénynek körülbelül 65-85 százalékát használja fel. Egyes kutatók szerint megfelelő ellátása csak egy másik, hasonlóan energiaigényes szerv "kárára", azaz az emésztés hatékonyságának korlátozása árán volt lehetséges. Mindez szoros kölcsönhatásban alakult a vadászó, más elképzelések szerint a "dögevéses" életforma elterjedésével. A nagytestű állatok bőséges húsforrást jelenthetnek, de elejtésükre egy-két ember képtelen lett volna. Az intenzív húsevés nélkül lehetetlen kellően kielégíteni az agy növekedését, és a kibontakozó értelem rendkívüli igényeit. Noha többen említik, ennek bírálatakor, hogy néhány kultúrában az összegyűjtött növényi magvak, gumók, termések a napi szükséges energiaigény 60-70 százalékát fedezik, ugyanakkor számos helyen az igények 50-98 százalékának kielégítését az állati eredetű, vadászott élelemmel fedezik. Elgondolkodtató az is, hogy minden emberi kultúra igen magasra értékeli az állati eredetű táplálékot, és alapvető igényként jelenik meg annak megszerzése. Nem lehet véletlen, hogy a gyűjtögető-vadász életmódot folytatók között a legsikeresebben vadászó férfiak rendelkeznek a legnagyobb elismertséggel.
A férfiak és a nők kulturális és biológiai értelemben is felelősek utódjaik fejlődéséért. Ez a vázolt szelekciós kényszer erősen korlátozta annak lehetőségét, hogy egymástól függetlenül legyenek képesek saját érdekük és sikerességük érvényesítésére. Az embernek (a nőnek, de különösen a férfinak) választania kellett a gyakori párosodás vagy a hosszan tartó párkapcsolat kialakítása, a sok gyerek nemzése vagy néhánynak a biztos felnevelése között. A döntést, mint már említettem, egyrészt a gyereknevelés igényei, másrészt a belső és külső környezet lehetőségei és elvárásai befolyásolták és befolyásolják napjainkban is.
A nyelv kialakulása tette lehetővé, hogy néhány tízezer évvel ezelőtt, a korábbiaknál (a főemlősökhöz és az előemberekhez képest) nagyobb létszámú, rokonságban álló férfiak által vezetett közösségek élhessenek együtt. A nők a rokonok közötti párkapcsolatokat elkerülendő, a párválasztás után a férfiak közösségébe költöztek. Az utódok tápanyagigényes fejlődését számos környezeti (fizikai és társas) hatás kockáztathatta, amely erős szelekciós nyomásként a gyerek fejlődésének "lelassulásához", elnyújtásához vezetett. Ez igényelte ugyanakkor a gondozás elhúzódását is. A férfiak szempontjából ez egyrészt a gyerekgondozásba való belevonódást, másrészt az összefogást, egymás segítését, és azt a hajlandóságot kényszeríthette ki, hogy a megszerzett élelmet testvériesen megosszák. Harmadrészt a szolidaritás, a közösség összetartása érdekében bizonyos mértékig fel kellett adniuk azt a törekvést, hogy a körülöttük élő nők közül a lehető legtöbbet megtermékenyítsék. Az egyedfejlődés megváltozása, a gyerekkor (amely során a szülői gondoskodás és speciális táplálás létszükségletként jelent meg, és amely időszak nem fordul elő egyetlen állatnál sem, és nem azonos a kölyökkorral) kialakulása, a pubertás és a gyerekvállalás késleltetése mellett a magas elhalálozási valószínűség is jellemző a korai emberre.[8] Ennek következtében a szaporodás biztosításában a fiatal és érett felnőttek életében a hasonló korúak - rokonok és nem rokonok - játszottak döntő szerepet, hisz a gyereknemzés és ellátás idején döntő többségük szülei már halottak voltak. A barátság, azaz a felebaráti szeretet és a szolidaritás olyan pszichológiai érzések, amelyeknek a kialakulása szoros összefüggésben történt a gyermekvállalással, azaz az egyén, a közösség és a kultúra sikeres reprodukciójával. A barátság egyrészt csökkenti az egymás rovására történő rivalizálás kockázatát, másrészt egyesíti az erőket a reprodukciós szándék megvalósításakor. Bátorságot, magabiztosságot, önbizalmat, kiegyensúlyozottságot nyújt, amely közvetve vagy közvetlenül, de lefordítható szaporodási sikerre.
A fentebb vázolt evolúciós változások következtében a gyerek felneveléséhez szükséges feltételeket az anya egyedül nem képes megteremteni, és a hozzá való energiát nem képes megszerezni. A férfiakra erős szelekciós nyomás nehezedett, amelynek nyomán az alkalmazkodásban és a szaporodási sikerben előnyt jelentett a gyermekgondozásban, a szükséges energia megszerzésében az anyának való segítségnyújtás. Adaptív előnyt jelentett az olyan társas rendszerek megjelenése, amelyek keretében a férfi, miközben intenzíven együttműködik társaival, korlátozza saját szaporodási törekvéseit.[9] Ez a lehető legkisebb költség mellett hatékonyan a rokonsági alapon szerveződő közösségekben volt elérhető. Ezekben mint szövetségi rendszerekben szerveződött meg az a hosszantartó bonyolult viszonyrendszer, amelyet családnak nevezünk. Az emberi utódok nemzése és felnevelése szinte lehetetlen lazább szerkezetek mellett, hisz a férfi elköteleződése csak akkor kifizetődő, ha "biztos" lehet abban, hogy ő a gyerek apja.[10] A házassági hűséget a hasonló tulajdonságokra irányuló párkiválasztás, a hosszú udvarlás, a szerelem eufóriáig fokozható érzése, az örömszerző és folyamatos szexualitásnak a párokat összekötő funkciója, a rejtett ovuláció (amely az óvilági majmoknál egymástól függetlenül mindig a monogám szaporodási stratégia velejárója), és a szerelmi féltés, a féltékenység biztosíthatja.
A gyakori és nyílt, "lelkiismeretlen" csaló stratégia, azaz a szexuális félrelépés, a hűtlenség, az apai feladatok elhanyagolása, megtagadása saját elterjedését akadályozta meg. A gondozás következetes elmulasztása veszélyeztette a gyermekek jólétét, túlélését. A moralitás evolúciós gyökereire utal, hogy bizonyos döntések meghozatalára, a hibás, vagy helytelen eljárások felismerésére velünk született hajlamokkal rendelkezünk. Az erkölcsi szabályok legtöbb esetben biológiai sikerességünk növelése mentén alakultak ki. Aktiválódásuk, fejlődésük irányítják a szocializáció és a kultúra elsajátítása során azoknak a szabályoknak és szerepeknek az elsajátítását, amelyek noha kultúráról kultúrára nemegyszer igen eltérő szimbólum- és rítusrendszerekben a biológiai reprodukciót segítik elő. A tízparancsolat ide vonatkozó részei más-más vallási és mitológiai keretben és formában, de szinte minden kultúrában jelen vannak, hogy szabályozzák a közösség tagjainak életét.[11]
A "hűtlenség", azaz újabb szexuális kapcsolatok keresése és/vagy több feleség csak akkor lehetett kifizetődő, ha gazdag forrásokkal (bőséges táplálkozást nyújtó környezet vagy hatalmi pozíció) rendelkezett a férfi, illetve megfelelő segítséggel a nő (gyermekellátást és nevelést hatékonyan segítő rokonok vagy egyéb segítők). Ugyanakkor más kultúrákban a nemek jelentősen eltérő halálozási arányai kényszeríthették ki a többnejűséget (polygynia), a többférjűséget (polyandria) vagy a párkapcsolaton kívüli szexualitást.
Meg kell jegyezni, hogy a szexuális szabadság nem magától értetődően vezet az apai gondoskodás elmaradásához. Mivel a szaporodási siker biztosításában meglévő jelentős különbség óhatatlanul is vetélkedéshez vezet annak a nemnek a képviselői között, amelynek ez a lehetőség megadatik, elkerülésére vagy legalább a mérséklésére a kultúrák jelentős részében szabály és normaszinten korlátozták a monogám családformára a férfi és nő kapcsolatát. Ez egyben biztosíthatta, hogy minél kevesebb anya legyen kénytelen egyedül megbirkózni a gyermeknevelés terhével. Ugyanakkor nem egy kultúrában meglévő szigorú monogámia ellenére, vagy mellett szinte minden férfinak és nőnek akad házasságon kívüli kapcsolata. Ezeket a például a pásztorkodó pakisztáni muzulmán marrik szigorúan titokban tartják, és a nyilvánosságra került házasságtörés résztvevőit igen szigorúan büntetik meg. Ennek a helyzetnek a következményeként az egy családban lévő gyerekek nem magától értetődően édestestvérei egymásnak. Az "apa", azaz a nő férje, mindegyiket saját fiaként ismeri el, és annak tekinti a közösség is, nem téve közöttük különbséget. Megjegyzendő, hogy az együtt élő csoport szoros leszármazási kapcsolatok alapján szerveződik, tehát a férj, az "apa" szaporodási sikere nem feltétlenül csökken, hiszen neki is lehet szeretője.
A hagyományosan monogám kultúrákban, köztük a modern, európai és amerikai államokban is, a többnejűség és a többférjűség folyamatosan jelen van, csak időben eltolódott formában. Az újraházasodás és gyermekvállalás - függetlenül annak okaitól - jelentős szaporodási sikernövelést jelenthet a férfiak, illetve a nők számára. Leghatékonyabban akkor érvényesül ez a hatás, ha a megelőző családból származó gyerekek már önálló, független életet élnek. Nem véletlen, és az életkori tényezők ebben alapvető szerepet játszanak, hogy a férfiak számára jelenthet ez nagyobb sikert. Egyes törzseknél a férj elvesztését követően az idősebb vagy fiatalabb fivér házassági előjogainak biztosítása - amely a nő szempontjából időben eltolódott polyandriát jelent - a leghatékonyabb stratégia a szaporodási siker biztosítására. Ebben a rokonsági kötelékek miatt gyakorlatilag mindegyik fél (beleszámítva az elhunytat is) egyaránt érdekelt, hisz a leszármazásból következően, ha különböző arányban is, de közös génekkel rendelkeznek.
Néhány kultúrában, köztük például a melanéziai Trobrian szigeteken a nők nagyfokú szexuális szabadsága mellett a gyerekek gondozása nem feltétlenül a vérszerinti apának, vagy a nő férjének a feladata. A tényleges és a szimbolikus apai szerepek ellátása az anya fiú testvérének a joga és kötelessége. Őróla száll a tulajdoni jog az unokaöcsre, vagyis az öröklés anyai (matrilineáris) származás mentén történik. A férfiak tehát nem mint férjek, nemző apák érdekeltek a gyerekek nevelésében, hanem mint anyai nagybácsik látják el a családfői teendőket. Úgy tűnik, ezáltal képesek leghatékonyabban növelni saját génjeik elterjesztését az utódgenerációban. Az előbbi két szerepben sokkal nagyobb lenne a kockázata annak, hogy nem a vérszerinti gyermekükbe fektetik be energiáikat. Meglepő, hogy a nők ilyen mértékű és elfogadott szexuális szabadsága mellett a férjek igen féltékenyek feleségeik nemi kapcsolatai miatt, és nagy veszekedések közepette fejezik ki nemtetszésüket.
Tibet határán, a Himalája déli (Nepál) és délnyugati (Ladakh) lejtőin élő tibetieknek igen nehéz körülmények között, keményen meg kell küzdeniük a megélhetésért. Egyrészt a föld elaprózódásának megakadályozása miatt, másrészt a közösen végzett munka érdekében a fivérek közösen vesznek egy nőt feleségül, így a testvérek egymást segítve nagyobb eséllyel képesek a közös feleségtől származó gyerekeket ellátni, mintha külön-külön alapítanának monogám családot. Mivel valamennyiüknek lehetősége van arra, hogy együtt háljon a közös feleséggel, egyikük sem lehet biztos az apaságában. Noha akadnak családon belül konfliktusok, és a féltékenykedés sem ritka, a házassági életet szabályzó kulturális normák lehetővé teszik, hogy valamennyiüknek többé-kevésbé egyenlő legyen a megtermékenyítésre az esélye. A gyerek hivatalos apaságát a legidősebb fivér, a család feje vállalja.
Mint a fenti példák is jelzik, az embernél igen jelentős eltérések mutatkoznak a párválasztási szokásokban és a párkapcsolatok formáiban, és ebben egyedülálló valamennyi faj közül.[12] Ez egyben jelzi is, hogy az ember éppen azért lehetett ilyen sikeres faj, mert igen hajlékonyan volt képes alkalmazkodni a legkülönfélébb környezeti kihívásokhoz.
A fent vázolt változatosság mellett ugyanakkor a monogám párkapcsolat - amely tehát egy szoros szövetségi viszony - elengedhetetlen volt az emberi evolúció során a források biztosítása szempontjából. Feltételezhető, hogy őseink több tízezer évvel ezelőtt csak igen ritkán kerülhettek hosszútávon paradicsomi bőséget biztosító létfeltételek közé, a monogámia kialakulására erős kényszer hatott. A monogámiától tehát csak akkor lehet eltérni, ha a birtokolt források egyszerre több utód és anya ellátását is lehetővé tették, vagy külső kényszerítő tényezők újabb segítők bevonását indukálják. Mint már említettem, a többnejűséget elismerő kultúrákban is a döntő többség monogámiában él. A hűtlenség és az elhagyás a gyerek életét, fejlődését veszélyeztette, de a negatív hatást csökkenthette a rokonsági rendszerben élők segítsége. A rokonság kiegyenlítő funkciót lát el környezeti veszélyek által a társas szervezetben okozott romboló hatások kiküszöbölésére. Ugyanakkor egy rokonnak nemegyszer választania kell, hogy miként ossza el a törődést a saját és a rokon gyerekek között.[13] A genetikai érdekeltség szempontjából az apa és az anya a leginkább érdekelt az utód sikereiben, tehát intenzitásban és hatékonyságban csak mérsékelten pótolható a részvételük.
A szülőpárnak sikeres szaporodásuk érdekében a hűség megtartása mellett olyan döntésekben is felelősségteljesen kell gondolkodniuk, amelyek a gyermekek jövőbeni életére is vonatkoznak. Biológiai szempontból a szülők jóval több utód világrahozatalára képesek, mint ahányat ténylegesen felnevelnek. Egy újabb gyerek már csak a meglévők fejlődésének, egészségének, sőt életének a veszélyeztetésével volt vállalható. Mind biológiai mechanizmusok (a szoptatással együtt járó természetes fogamzásgátlás), mind kulturális szabályok (a szexuális kapcsolat korlátozása a szülés utáni hosszabb-rövidebb időszak során), vagy a kettő egymásra épült rendszere (a fogamzásgátlás és a csecsemőgyilkosság) segítette elő a helyes döntés meghozatalát. A mindenkori aktuális környezet eltartó képessége, nemegyszer szélsőséges állapotokban megnyilvánuló változásai, és elsősorban a társadalom rendelkezésére álló energiakinyerő technológia kényszerítő korlátot jelentett és jelent a biztonsággal vállalható gyerekek száma szempontjából. A gyakori teherbeesés, a magas gyerekszám egyrészt a szülés utáni csecsemőhalál következményeként gyorsan újra kialakuló fogamzási képesség, illetve a magas gyermekhalálozási arány ellensúlyozó következménye. A forrásokat kiegyensúlyozottan biztosító gazdagságot, technológiai fejlődést, a hatalom megszerzését az utódszám relatív csökkenése kíséri, ugyanakkor növekszik a gyermekek túlélési esélye és jövőbeni reproduktív sikere. Bizonyítékok vannak arra, hogy hosszútávon az utóbbiak biológiai sikeressége felülmúlja a bizonytalan, szegényes környezetre a gyakori gyerekszüléssel reagálókét.
A férfi és a nő tehát két eltérő szaporodási stratégiát alkalmazhat a környezeti körülményekre, azaz annak eltartó képességére reagálva.[14] Egyrészt az utódok gondozásába fektetik be a rendelkezésükre álló erőforrásokat. Ennek előfeltétele a hosszú távú kiszámíthatóság és relatív bőség. Ugyanakkor azt is meg kell előzniük, hogy a törődés elaprózódjon, túl sok gyermeket vállalva csökkentik a már meglévők jövőbeni esélyeit, nemegyszer életét is. A bőséges erőforrások ugyan lehetővé teszik a gyermekszám növelését, de (nyilván különböző helyeken különböző módon és mértékben) korlátozzák azoknak a gyerekeknek a számát, akik az adott ökológiai, társadalmi, kulturális viszonyok mellett egymás mellett elláthatók.[15]
A bizonytalan környezet, a szélsőséges időjárású időszakok gyakorisága, hossza és esetleges kiszámíthatatlansága más reproduktív stratégiát kényszerit ki. Szelekciós előnnyel az a stratégia rendelkezik, amelyik az erőforrásokat a reprodukcióra koncentrálja. Nagyszámú utód, gyakori szülések, korai elválasztás, a gyerekek gyorsabb fejlődése és a korábban bekövetkező nemi érés és aktivitás a része ennek a stratégiának. Gyakoribb a partnerváltás és a szülők kevesebbet törődnek az utódok nevelésével és életének alakításával. Szomorú oka alapvetően, és nem az "elhanyagolás" következménye, a magas csecsemő és gyermekhalandóság. A megszületettek életbenmaradási esélye és várható élettartama alacsonyabb, mint a másik stratégiát alkalmazók gyermekei esetében.[16]
A szülőkre nehezedő teher csökkenthető, ha segítők állnak rendelkezésre, akik a feladatok egy részét átvállalják a gyermekek ellátásában és nevelésben. Elsősorban a már aktívan nem szülő nők (főleg a nagymamák), vagy a még nem szülők, a reprodukciójukat késleltető idősebb testvérek (nővérek) jöhetnek számításba. Utóbbiakra nehezedő terhek negatív hatásainak reprodukció-biológiai következményei sem kizártak.[17] Ez egyrészt növeli az utódok túlélési esélyeit, így a nagy gyermekszám jelentős reproduktív sikert biztosíthat. Másrészt lehetővé teszi, hogy az anya még több gyermeket szülhessen, pótolva a magas halandóságot. Harmadrészt a segítők jelenléte talán esélyt adhat a források hatékonyabb megszerzésére, amelynek következtében ritkább szülések mellett növelhető az utódgondozásra fordított energia és törődés.
Gyakorlatilag minden kultúrában a szaporodásra és gyereknevelésre szövetkezett férfi és nő bonyolult szabályok és eljárások figyelembevétele mellett köti össze az életét. Mindezek az ökológiai és társadalmi környezeti viszonyokhoz igazodva határozzák meg megengedő, irányító és tiltó előírásokként az egymást választható és elkerülendő férfiak és nők körét, a szexuális kapcsolatoknak a leszármazási vonalak mentén megszabott lehetőségeit. Biológiai szempontból a házassági szabályoknak alapvető reproduktív funkciója mellett az incestus, azaz a közeli rokonok közötti párkapcsolatnak és a szaporodásnak az elkerülése.[18] A kultúrában ehhez kapcsolódnak azok a történetek, mítoszok, amelyek értelmezik az ősökre és az istenekre visszavezetetten ezen előírásoknak az értelmét és megkerülhetetlen érvényességét. A házasság rítusai jelölik ki egyértelműen a férfi és nő új szerepét és érvényesítik számukra azokat a normákat, amelyeket korábban nem egy társadalomban büntetlenül megszeghettek, de a gyerekvállalás és nevelés, valamint a társadalmi és kulturális reprodukció érdekében már nem hagyhatnak figyelmen kívül. A házasság intézménye tehát kulturális felépítménye a biológiai reprodukciót biztosító családstruktúrának, amely egyben reprezentálja az aktuális szociokulturális elvárásokat is. Ennek következtében már nem csak a biológiai értelemben optimális reprodukciót biztosító feltételeket és utasításokat testesíti meg, hanem magába foglalja azokat a tudásokat és szabályokat, amelyeket a kultúrához tartozók fontosnak vélnek az újabb generációk létrehozása, más szóval a társadalom és a kultúra térbeli és időbeni folyamatos létének fenntartása szempontjából. Noha társadalomtudományok művelői között még napjainkban is dominánsnak tekinthető az a felfogás, hogy a társadalmi és kulturális környezet kialakulásával megszűnt a biológiai evolúció és annak nyomán a korábban szelektálódott jellemvonások befolyása, néhány vizsgálat jelzi, hogy a két tényező alapvetően egymást kiegészítő és konstruktív, mintsem kizáró viszonyban van egymással.[19]
A családnak, azaz az apa, anya és gyermek(ek) összetartozó hármasának evolúciós története során az ember biológiai szaporodását szolgálja, elválaszthatatlan funkciójává válik a társadalmi és kulturális környezet reprodukciója. Felállása önmagában (akár a házasságkötés nélkül is) teremti meg funkcióját és ebből következően a vele szembeni elvárásokat a biológiaitól a pszichológiain át a szociokulturális szintig, és éppúgy érvényesülhetnek vele szemben a retorziós eljárások, ha ezt nem hatékonyan valósítja meg.
A reproduktív stratégiák sokfélesége érhető tetten a modern társadalmakon belül létező legkülönfélébb együttélési, házassági szokásokban, amelyet természetesen erősen befolyásol az adott kultúrában érvényes normarendszer. A fentiekből következik, hogy a szociokulturális normák nem feltétlenül állnak szemben az evolúciós adaptív törekvésekkel. Az öröklött prediszpozícióknak tekinthető reproduktív stratégiák a különböző társadalmakban olyan rituális-szimbolikus konstrukciókba szövődtek bele, amelyek az adott közösségek normatív elvárásait és történeti, azaz vallási-mitológiai eredetéhez kötött értelmezéseit közvetítik. Mindemellett az alkalmazkodási képesség említett sokfélesége legtöbbször egy jól meghatározott házassági és együttélési normatíva regulatív és kanalizáló utasításrendszere mögött érvényesülhet. A szocio-ökológiai hatások, a törvényi szabályozás és a moralitás által konstruálódó költségek és a várható nyereség arányának függvénye, hogy a különböző reproduktív stratégiák milyen gyakorisággal, illetve milyen rejtetten, vagy nyilvánosan valósíthatóak meg.
A reproduktív törekvést megvalósító stratégiák nem csak a partner, vagy partnerek kiválasztásában és a vetélytársakkal történő versengésben érvényesülnek, hanem meghatározóak a szaporodó partnerek közötti viszony természetében és alakulásában is.
A családban a férfi és a nő érdekei egyrészt közösek, vagyis mindketten az eredményes szaporodásban érdekeltek. Ugyanakkor biológiai értelemben sajátosan önzőek, mindketten igyekeznek a másikat úgy befolyásolni, hogy a lehető leghatékonyabban és mértékben növelhessék saját nyereségüket. A kettő aránya attól függ, hogy milyen stratégia alkalmazók "találkoznak" a családban.
A saját érdek dominanciája, a megtermékenyítésre irányuló erőfeszítés csökkentheti a másik fél sikerességét. Utóbbi akkor is fennáll, ha a partner szintén a gyakori párváltásban és a szexuális kapcsolatok halmozásában érdekelt. A féltékenységet, a konfliktusokat sokkal gyakrabban kíséri nyílt, fizikális agresszió, ahol a partnerek keveset törődnek egymással, mert képtelenek, vagy mert nem jut idejük az együttműködésre. Más esetekben nem áll szándékukban, esetleg nem látják kifizetődőnek az együttműködésre pazarolni idejüket, forrásaikat. Mivel kevesebbet fektetnek be az utódgondozásba, a kiegyensúlyozott kooperációba, nagyobb a veszélye annak, hogy a partnerük is inkább a saját, az övével nem egyező, eltérő érdekeit követi. Ha a körülmények és a szülők saját tulajdonságai a gyermekek nevelésére irányuló törekvésnek kedveznek, az összehangolódást megelőzi a hosszabb udvarlás, a lehetséges partner felmérése, megismerése. A kezdeti, kulturálisan ritualizált, távolságtartó (bizalmatlan) kommunikatív stratégiát fokozatosan a háttérbe szorítja az egyre bensőségesebb, őszinte együttműködés és információcsere. A gyakori kicsapongókat folyamatosan és intenzíven tesztelő partner olyan kommunikációs jelek figyelésében és használatában érdekelt, amely pontosan jelzi a másik fél szándékát és annak komolyságát. Ha pedig elsősorban a kapcsolatok számának a növelésében és sok utódban érdekeltek, a partner olyan jellemvonásai kerülnek a figyelem előterébe, amelyek a utódokba átvihető sikert biztosító képességeket jelzik. A domináló, erőszakos, nemtörődöm férj és a szabadságot előjogként őrző feleség hűtlensége a kivételes tulajdonságokkal társulva válik sokszor első látásra érthetetlenül vonzóvá. A bensőségesség hiányát a gyakori és kifinomultan hatékony kommunikációs rituálék, például az ajándékozás pótolják, és segítik a család funkcionálását.
A szélsőségesen nehéz és változó körülmények a promiszkuitás felé sodorhatják a stratégiaválasztást, és a család végletesen instabillá válhat, gyakori átrendeződésekkel és a gyerekek gondozásának elhanyagolásával. Az idegen (nem vérszerinti) gyerekek teherré válnak, megnövekszik az ellenük elkövetett agresszió kockázata és nemegyszer válnak (az incestus tabu hiánya miatt is) szexuális zaklatás áldozatává.[20]
Az ember számára már több tízezer évvel ezelőtt, a összetett kultúrák és társadalmak kialakulását megelőzően is a legerőteljesebb kihívást a fent vázolt feladatoknak való megfelelés jelentette. Mindezt a fejlődéstörténeti szempontból rokon majmoktól eltérően jóval nagyobb csoportokban kellett teljesítenie. Az együttélés és az együttműködés összetett kapcsolatrendszerben valósult meg, amely bonyolult kommunikációs eszközrendszert igényelt. Ennek hatékonynak kellett bizonyulnia a mindennapok konfliktusaiban, a rövid- és hosszú távú kölcsönösségben és a szoros szövetségek során. A szocializáció és a kulturálódás szempontjából legbefolyásosabb interakciók és viszonyok a hasonló korú rokonságban és barátságban lévő férfiak, a gyerekvállalásban és gondozásban együttműködő férfiak és nők, az ismerős és rokon segítők életkori és rokoni kapcsolat távolságától függő befolyással lévők között zajlik. A gyerekek a kőkorszaktól napjaink modern társadalmáig mindennapjaik során a legtöbb időt egymás társaságában töltik el. A közösségek méretéből, a szülőpárok számából adódóan a majmokhoz képest igen nagy a gyerekek és fiatalok száma. Nagy valószínűséggel az ősember közösségekben élők majdnem 65 százaléka húsz év alatti volt.
Napjainkban a pszichológiai magatartásgenetikai kutatások által bizonyított, ennélfogva elfogadott ténynek tekintik, hogy a gyermek személyiségének fejlődésében, a szocializáció folyamatában az öröklött tulajdonságok mellett a kortársaknak van a legjelentősebb szerepe. A családi környezet hatása ezekhez képest kevésbé jelentősnek bizonyult. A fentiek alapján érthető csak, hogy már kisgyerek korban miért keltődik fel szinte csillapíthatatlan kíváncsiság a közelben játszó nagyobbak láttán, miközben rohamosan csökken a felnőttek iránti érdeklődés. A gyerek nem egyszerűen csak tanul a jövendő felnőttségre, hanem folyamatosan és nagy igyekezettel alkalmazkodik a számára leglényegesebb társas környezethez. Az ebben elért sikerhez elengedhetetlen a szülők és más felnőttek támogatása. Nyilvánvalóan "készül" és "érlelődik" a felnőttkori sikeres szülői feladatra, de ezt azok körében és kölcsönös támogatásával kell megvalósítania, akik már kisgyermek korban is a legfontosabbak számára. A modern ember olyan érzelmi, lelki, gondolkodási és döntéshozatali hajlamokkal rendelkezik, amelyek a több tízezer évvel ezelőtt kialakult és sok szempontból jelenleg is érvényesülő szociális létformában való boldogulást segítik elő.
A családban uralkodó szeretet mint az evolúció során ható szelekció pszichológiai következménye, egyszerre irányítja a fejlődést, a szaporodási siker megvalósulását, erősíti tagjainak összetartását és az összetartozás érzését. Ugyanakkor az erőfeszítést és a tanulást szabályozó tényező megerősíti és jutalmazza az egymás iránti hűséget és a gyermekgondozás eredményét, a sikeres és a szaporodásban aktív utódokat. Utóbbinak látványos bizonyítéka az unokákkal kapcsolatos nagyszülői boldogság sokféle megnyilvánulása. A szeretet érzése hosszútávra biztosítja a szülők elköteleződését, és az utódok viszontszeretete jutalmazó hatású a szülők önfeláldozásáért.
Mindebből következik, hogy a szeretethiányos családok, a gyerekek elhanyagolása, a szülői felelőtlenség károsan befolyásolhatja a gyerek fejlődését, szocializálódását. Többnyire olyan közösséget, társadalmi közeget konstruálnak, illetve olyanhoz csapódnak, amelyben a normák elsajátítása és betartása megtörik, gyűlöleten alapuló, illetve antiszociális, nem kooperatív, hanem tekintélyelvű és konfliktuskeltő, erőszakos normák érvényesülnek. Ez veszélyezteti a gyerekek fejlődését, a közösségek együttélését és a társadalom stabilitását. A fentiekből következik az is, hogy súlyos tévedés az a napjainkban elfogadott és érvényesülő álláspont, hogy még mindig jobb egy sok szempontból sérült csonka, vagy problematikus családi környezet a gyerek szempontjából, mint az örökbefogadás. Utóbbi, ha jól működik, nagyobb sikert biztosíthat, mint a "problémás" család, ugyanakkor különböző okokból hátrányos helyzetbe kerülőket kiemelt odafigyeléssel szükséges támogatni. Létfontosságú a lemaradó, nélkülöző családok támogatása, mert a források szűkössége elkerülhetetlenül kompetíciót és konfliktusokat indukál a társadalomban és szinte lehetetlenné teszi a hátrányos helyzet leküzdését, a képességek és az egyéniség kiteljesedését.
Az említettekből az is nyilvánvaló, hogy a fejlett államokban élő nők azon döntése, hogy egyedül, eleve apa nélkül vállalnak gyermeket, nem mond ellent az evolúciós prediszpozícióknak. A megfelelő erőforrások biztosítása esetén (a gazdagság bizonyos mértéken túl már nem fordítható át a reproduktív siker intenzív növelésére) a nők maguk is fel tudják nevelni gyermeküket, és az apa szimbolikus szerepét más rokon férfi is el tudja látni.
A modern evolúcióbiológia az egyed sikerességét nem csak saját utódainak számában értelmezi, hanem hozzá számítja közeli és távoli rokonainak reprodukciós gyarapodását a rokonsági kapcsolat, azaz a leszármazásból adódó közös gének arányában. Az utódok felneveléséhez nyújtott segítség egyrészt csökkenti a szülőpárra nehezedő terheket, egyben növeli az utódok túlélési és jövőbeni szaporodási sikerét. Az önzetlenség tehát nem kivétel, hanem szerves és sikerre vezető része lehet a "létért való küzdelemnek". A rokonság nem nyűg, nem kényszerű, elődeink által ránk erőltetett elköteleződés, hanem szerves része annak, hogy minél hatékonyabban képviselhessük magunkat az elkövetkező generációkban. Noha a modern világban talán végérvényesen megszűnt a lehetőség és az igény arra, hogy három, négy generáció együtt éljen, és nemegyszer igen messzire költöznek egymástól a testvérek és más rokonok, de számon kell őket tartanunk. Sikereik biológiai és kulturális értelemben is a mi sikerünk, éppen ezért kudarcaikban is nekünk kell elsősorban melléjük állnunk.
A jelenkor felgyorsult világában, miközben az emberek többsége folyamatosan éli meg az instabilitást, a sokszor szabályozhatatlannak és kaotikusnak tűnő változásaiban még nagyobb a felelőssége a felnőtt generációnak. A megfontolt párválasztás, az utódgeneráció fejlődésének lelkiismeretes figyelése, a normáknak alapvetően a felnőtt társadalomban, egymás közt való tudatosítása, betartása és betartatása hosszú távon érvényesülő felelősség. Az igazi jutalom és a büntetés sokszor csak a távoli jövőben realizálódik, de akkor kérlelhetetlenül. Az egyház(ak) történelmi dimenziójú létéből adódó felelőssége különleges az emberiség jövője szempontjából. Utódainkkal, a jövő nemzedékeivel kapcsolatos választásaink okait és a következményeket úgy kell tudatosítania, hogy az ember belső énjének és boldogulásának a részévé váljon. A családi nevelés minden szinten altruista elkötelezettséget jelent. Legyen az az individuális cselekedet vagy a gondolkodás, a csoport vagy a teljes társadalom szintjén, a privát élettől a politikaformáláson át a transzcendenshez való viszonyunkig. Az egyháznak (a világi intézmények mellett) kiemelt feladata kell, hogy legyen a körültekintő, megfontolt párválasztás segítésében, az elkötelezettség-vállalás tudatosításában, a rászorultakkal kapcsolatos szolidaritás és a felelősségtudat hangsúlyozásában, annak érdekében, hogy nyomot hagyhassunk magunkról a jövőben.
Jegyzetek
[1] Úgy vélem, és a fejezetben igyekszem ezt részletesen kifejteni, hogy a Püspöki
Konferencia által kiadott családkörlevél kiemelkedő jelentősége ellenére nem
csökkentette, hanem, nyilvánvalóan szándéka ellenére, éppen fenntartotta a családról
folytatott vitákat körülvevő félreértéseket és a szembenállást. [vissza]
[2] A válság fogalomhoz alapvetően negatív érték kötődik, noha az evolúcióbiológiában
nem létezik előre meghatározott, az esemény adaptivitásához képest kívülről
hozzárendelt minőség. A tulajdonság, vagy struktúra sikeressége csak az evolúciós
időben, nagyszámú generáción át történő fennmaradása, elterjedése, háttérbeszorulása,
kiszelektálódása, átalakulása nyomán értelmezhető. [vissza]
[3] R. DAWKINS, Az önző gén, Gondolat, Budapest, 1986 [The selfish
gene, Oxford, Oxford University Press, 1976] [vissza]
[4] M. BORGERHOFF MULDER, Reproductive Decisions, in E. A. SMITH - B. WINTERHALDER,
Evolutionary Ecology and Human Behavior, Aldine de Gruyter, New York,
1992, 339-374. [vissza]
[5] R. L. TRIVERS, Parental Investment and Sexual Selection., in B. CAMBELL
(ed.), Sexual Selection and the Descent of Man, 1871-1971, Aldine, Chicago,
136-179. [vissza]
[6] Nem véletlen, hogy bármikor is alakultak olyan mozgalmak, vallási közösségek,
szubkultúrák, amelyek a teljes egyenlőségbe és önzetlenségbe a szexuális szabadságot
is beleértették, gyakorlatilag mindig férfiak voltak a megalapítóik, vezetőik.
[vissza]
[7] A szülői ráfordítás mértékéből és jellegéből adódik, hogy a nők az elsősorban
érdekeltek a jó választásban, tehát a versengés a választottak, férfiak között
sokkal élesebb. A nők érdekeltek a jobb források biztosítását jósolni képes
jegyek alapján történő választásban, de elvileg minden nő képes szaporodni.
A szociális evolúcióból következően a nők forrásszerző és megtartó képessége
korlátozott, ebből következően nem érdekeltek a kisajátítási törekvésekben való
intenzív részvételben. [vissza]
[8] B. BOGIN - B. H. SMITH, Evolution of the Human Life Cycle, American Journal
of Human Biology, 8 (1996), 703-716. [vissza]
[9] Ez nem zárja ki azt a törekvést, sőt felerősítheti, hogy a nő utódjainak
gondozása fejében a nő később hajlandó vele szexuális kapcsolatra lépni, illetve
a korábbi segítőt részesítse előnyben a párválasztásnál. [vissza]
[10] Vagy biztos lehet abban, hogy a csoportban lévő gyerekeknek legalább olyan
valószínűséggel lehet ő is az apja, mint a többi férfi. [vissza]
[11] I. EIBL-EIBESFELDT, Human Ethology, Aldine de Gruyter. New York,
1989. [vissza]
[12] L. BETZIG - M. BORGERHOFF MULDER - P. TURKE, Human Reproductive Behaviour.
A Darwinian Perspective, Cambridge University Press, Cambridge, 1988. [vissza]
[13] B. S. HEWLETT, Father-child Relations. Cultural and Biosocial Contexts,
Aldine de Gruyter, New York,. 1992, 155. [vissza]
[14] E. VOLAND, Evolutionary Ecology of Human Reproduction, Annual Review
of Antropology, 27 (1989), 347-374. [vissza]
[15] A források felhasználhatóság szempontjából két kategóriába sorolhatók.
Egyrészt jelentős részük a kihasználás következtében kimerülhet. Minél több
személyre kell megosztani produktumát, annál hamarabb fogynak el a javak és
annál kevesebb jut egy főre. Ilyenek az elejthető vadak, a környezetben összegyűjthető
növényi eredetű táplálék, a mezőgazdasági művelésre befogott terület, tenyésztett
állatok, de ide sorolható részben a szociális segítségnek azon része, amelyet
viszonozni kell. A források másik része nem érzékeny a felhasználás mértékére,
bármikor és bármilyen mértékben újra és újra igénybe vehető. Ennek következtében
az egymást követő utódok valamennyien egyenlő mértékben élvezhetik előnyeit.
A szülők pozíciójából származó szociális előnyök, a szocializáció során átadható
tudás nem fogy el az alkalmazás következtében. [vissza]
[16] Ilyen környezetben a férfi hatalmi pozícióba kerülve a forrásokból nagyobb
részt képes magának biztosítani, mint alacsonyabb rangú társai. Ezt az előnyt
több feleség tartására, valamint több gyermek nemzésére és ellátására képes
fordítani. A jóléti államokban álatlánosan tapasztalható gyerekszám-csökkenés
csak látszólag van ezzel ellentmondásban. A források és az alkalmazkodást igénylő
helyzetek alapvetően mások a fejlett modern államokban, sokkal többet kell befektetni
egy-egy utód felnevelésébe. [vissza]
[17] J. DUNN, A testvérek, Budapest, Gondolat, 1990 [Sisters and brothers.
Developing Child, Cambridge, Harvard University Press, 1985]. [vissza]
[18] V. REYNOLDS, The Biological Basis of Human Patterns of Mating and Marriage,
in V. R., Mating and Marriage. Oxford University Press, Oxford, 1991.
[vissza]
[19] D. M. BUSS, The Psychology of Human Mate Selection. Exploring the Complexity
of the Strategic Repertoire, in C. CRAWFORD - D. L. KREBS (eds.), Handbook
of Evolutionary Psychology. Ideas, Issues, and Applications, Lawrence Erlbaum,
Mahwah, NJ, 1998, 405-430. [vissza]
[20] R. J. GELLES - J. B. LANCASTER, Child Abuse and Neglect. Biosocial Dimension,
Aldine de Gruyter, New York, 1987. M. DALY - M. WILSON, The Evolutionary Social
Psychology of Family Violence, in C. CRAWFORD - D. L. KREBS (eds.), Handbook
of Evolutionary Psychology. Ideas, Issues, and Applications, Lawrence Erlbaum,
Mahwah, NJ., 431-456. [vissza]