Arra emlékszem, hogy 1953-ban apám figyelemmel követte az eseményeket, eléggé fel volt villanyozva, és én is olvastam természetesen a Nagy Imre-beszédet, meg drukkoltunk, hogy sikerüljön. Úgy tűnt, hogy valami áttörés történt, hosszabb idő óta első ízben valami olyasmi történt, ami "szeretett apánknak", Rákosinak - nem is tudom, melyik volt az igazi apánk, Sztálin vagy Rákosi - nem volt kedvére. Mielőtt megbuktatták, Nagy Imre irányváltoztatást jelentő, alapvető fontosságú reformokat vezetett be, és épp ezek egyikének köszönhettem, hogy felvettek az egyetemre (a származás szerinti diszkrimináció megszüntetése miatt).
1956 tavaszán és nyarán én is nagyon érzékeltem, érzékelhető volt a változás azok számára is, akik direkt módon, közvetlenül nem voltak érdekelve. Egy egyetemi hallgató bizonyos fokig természetesen érdeklődő, de ugyanakkor egzisztenciálisan közvetlenül nem érintett. Mert az egyetemista bizonyos fokig szabadságon van, az a néhány év az élet kellemes időszakai közé tartozik.
Emellett a személyes jellegű élményeim inkább lefoglaltak, viszont néhány barátommal nagyon sokat járkáltunk, beszélgettünk. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy most tényleg megmozdult valami, és nekem olyan pechem van, hogy pont ekkor vagyok érzelmileg egy viharos kapcsolatba involválva. És a dolgok ezért egy picit elmennek mellettem. A megfélemlítettségnek és a teljes kiszolgáltatottságnak az állapota mintha egy gondolatnyit enyhült volna, mintha lassan fölébredt volna a társadalom, és egy picit megrázta volna magát. Kezdett ébredezni, és a múltat, mint egy rossz álmot kidörzsölni a szeméből, vagy kicsit körülnézni, mint mikor az ember fölébred. Szóval ez az érzésem megvolt, és ez inkább az emberi érintkezésben, meg a mindennapok légkörének millió kisebb-nagyobb ügyében nyilvánult meg. Tényleg érzékelhető volt, hogy változások elé nézhetünk.
Az egyetemen működött egy vitafórumszerű diákkör, a Hajnóczy Kör[1], párhuzamosan kicsit a Petőfi Körrel. Azon, azt hiszem, egyszer voltam. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, ki vezette. Mondom, nem nagyon vettem részt ezekben a dolgokban. Az egyetemi autonómia kérdéseivel, a tantárgyválasztással, a vizsgarenddel foglalkoztak, de már a névadás jelezte, hogy többről van szó. Volt egy olyan elképzelésem, hogy majd arról kellene beszélni, hogy a társadalom nemcsak az egyéni szabadságjogok, hanem az intézmények önállóságát és autonómiáját is jelenti, intézményi pluralizmust, ahol különböző jogállású intézmények, szervezetek működnek. Tehát a teljesen monolitikus, felülről való irányítottság, ahol a legfelsőbb szinten kívül minden csak végrehajtó feladatokat végez el, abnormális dolog.
Elég gyorsan követték egymást az események, repültek a hetek. Az időfogalom, pláne a szubjektív idő nagyon sajátos valami. Az embernek többször eszébe jut, hogy azok a sötét évek már előbb kezdődtek, már a háború után előrevetődött az árnyékuk, és anticipálni lehetett. Talán nem mindenki volt így vele. 1949-től 1953-ig volt a klasszikus sötét korszak, és ez úgy maradt meg máig, mint egy hatalmas tömb, mint egy beton, ami ránehezedett az emberek fejére. Noha valójában öt év volt, de utána az egész Kádár-korszaknak, legalábbis nekem úgy tűnik, kisebb súlya volt, azzal együtt, hogy a végén már iszonyú hosszúra nyúlt. Egyrészt az elnyomás, nem vitás, később már nem volt akkora, nem volt olyan intenzitása. Egy hosszú időszak is lehet egy nagy semmi, vagy relatíve egy üresen csordogáló valami. 56 pedig csak tíz napba sűrűsödött, és mégis!
Természetesen tartottak gyűléseket az egyetemen is, hívtak engem is. A Petőfi Kör vitáira egyszer-egyszer el akartam menni, de aztán lekéstem, vagy valami közbejött. Egyszer mintha lettem is volna. De aktívan nem vettem részt. Ott valóban elhangzottak meleg kijelentések, a korábbi pártsajtóhoz képest feltétlenül merészebb kijelentések, például a mezőgazdasággal kapcsolatban, a kuláklistáknak a felülvizsgálata, a beszolgáltatásnak az abszurditása. Én is voltam 1952 nyarán cséplési ellenőr, hát az iszonyú volt. Ott tapasztalta meg az ember, hogy a parasztemberek mennyit szenvedtek. Tényleg lesöpörték a padlást az előző évben. Semmijük nem volt. Akkor azért az értelmiségi létből, hogy úgy mondjam, kicsit kilépve, közvetlenül megtapasztalta az ember a magyar valóságot.
No most ezek jöttek elő aztán a Petőfi Köri vitákon is. Kicsit röhögnöm kellett, hogy némelyek most felfedezik a spanyolviaszt, amivel már szerintem az egész magyar társadalom tisztában volt. Furán hatott, hogy az addigi marxista szemináriumvezetők, a nagy sztálinisták most hirtelen kezdenek liberálisok lenni. Többek között emlékszem, az az iszonyú gengszter, a "kék fényes" Szabó László volt az egyik marxista szemináriumvezetőm. Engem nagyon becsült, hogy értelmes vagyok. Néztem, hogy ez az iszonyú gennyes alak most azt mondja, hogy tökéletesíteni kell a demokratizmust, és változtatások szükségesek. Senki egy szavát nem hitte el. Hát most rajtuk keresztül fog a demokratizmus kibontakozni? Teljesen világos volt, hogy most egy kicsit szorítóba kerültek, és változtatniuk kell a magatartásukon. Igyekeztek jó képet vágni a számukra hülye vicchez. Szóval az egész kicsit irreális volt. Annak az illúziója nem merült fel, hogy valóban a változások csak ezen a "párton belüli megújulási", vagy nem tudom, min keresztül fognak végbemenni. Ezt, azt hiszem, komolyan nem gondolta senki.
Az ember pontosan tudta vagy érzékelte, hogy milyen marha erős az egész elnyomó apparátus, a rendőrség. Az volt az érzésem, hogy az emberek nem mérik föl eléggé, hogy ebből mi lesz. Mert akkor jó elkezdeni valamit, ha az ember nagyjából tudja, hogy mi az, amit el akar érni. És itt a szovjet hadsereg és az egész tábor körülöttünk. Bár tudtuk, hogy Lengyelországban is, de azért Lengyelország egy kicsit odébb van, meg körülbelül négyszer akkora a területe. Mások az arányok, mint Magyarországon. És Magyarországnak más volt a státusa mindig, már abból a szempontból, hogy egy legyőzött ország és ellenség voltunk. A lengyelek többet megengedhettek maguknak, mint mi, az "utolsó csatlós". Szóval volt egy olyan érzésem, hogy úgy felpörögnek a dolgok, hogy egy idő múlva már ellenőrizhetetlenné válnak. És ez bennem úgy jelent meg, hogy itt iszonyú sötétség lesz, és valami ránk fog szakadni; valami robbanás lesz, ami után nem is tudom, mi fog történni...
Az októberi diákkövetelések pontjaival természetesen száz százalékig egyetértettem. Némelyiket kicsit demagógnak, vagy a valóságtól elrugaszkodottnak tartottam. Az utóbbi kategóriába tartozott a szovjet csapatok kivonása, ami életveszélyes, mert kiprovokálja a vihart. Még 1989 júniusában[2] is azt mondták Orbán Viktorra, hogy demagóg, amikor a szovjet csapatok kivonulását követelte. A többi pontot, sajtószabadság, egyesülési meg szervezkedési jog, teljes mellszélességgel támogattam.
Október 23-án kérdéses volt, hogy most lesz felvonulás, vagy nem lesz? Felszaladtam még a jogtörténeti tanszékre, de nem volt ott senki, csak az öreg Eckhart. És akkor elgondolkoztam azon, hogy mi lesz a kifejlet. Nyilvánvaló volt, hogy a felvonulásra elmegyek. Nem kalkuláltam, hogy mi lehet ebből, de amikor az öreg Eckhart mondta, "Vigyázzatok!", akkor valami furcsa módon kiszakadt belőlem, hogy "már késő", mert akkor már érzékeltem, hogy olyan a hangulat. De a felvonulás megkezdése előtt egy fél órával már nincs mese. A tanársegédek meg az egyetemi oktatók közül is többen részt vettek. Beálltak ők is, elöl haladtak. Előbb a Bajcsy-Zsilinszky úton, aztán a Nagykörúton együtt mentünk, egyetemisták. Később már nagyon sok civil is volt. A felvonulás közben érzékelni lehetett, hogy az emberekben oldódnak a gátlások, jelszavakat kiabáltunk, hogy "szabad sajtót akarunk", transzparenst is lehetett vinni. Volt abban valami valószínűtlen érzés, hogy mondjuk olyan egyetemi oktatók, akikről az ember tudta, hogy sztálinisták, ott álltak öt lépésre, és akkor én a képébe kiálthattam, hogy szabad sajtót akarunk.
Van ez a szerencsétlenül agyonidézett József Attila-vers, hogy mint a ruha esik le az emberről[3]: szóval tényleg, mintha azokat a gátlásokat, félelmeket, ledobtuk volna szinte képszerűen, mint ahogy az ember elhajítja a felöltőjét, a zakóját, a végén már a pulóverét is ledobja, és szabadabban mozog. Kinyitja az ingét, és megcsapja az oldódásnak és a kivirulásnak a levegője. Együtt átmentünk a Parlamenthez. Hatalmas tömeg volt persze. Elég közel kerültem pont ahhoz az oldalerkélyhez, ahonnan aztán Nagy Imre beszélt. Sötét volt, mert kikapcsolták a világítást, úgy emlékszem. Újságokból fáklyákat csináltunk, és azokat gyújtogattuk ebben a hatalmas tömegben, hol itt, hol ott. És órákon keresztül vártunk. És akkor, emlékszem, hogy a Sinkovits Imre szavalt, mert sokáig nem történt semmi, de úgy gondoltuk, hogy márpedig itt maradunk, amíg valami nem lesz.
Egy idő múlva megjelent az erkélyen Nagy Imre, és az a bizonyos megszólítás, ahogy kezdte, hogy "Elvtársak...". Óriási zúgás támadt, mire kijavította magát, hogy "Magyarok!". És tényleg igyekezett lecsillapítani az embereket, hogy sürgősen össze fog ülni a központi bizottság, hogy megtárgyalja a követeléseket. Azt sugallta, hogy megindult egy folyamat, és azt nem lehet megállítani, a szükséges politikai változtatásoknak a párt már hivatalosan is elismeri a szükségességét, de hát ez nem megy egyik napról a másikra. Elénekeltük a Himnuszt, akkor még mi egyetemisták nagyjából együtt voltunk, de jött egy-két teherautó, és mondták, hogy a Rádiónál tüntetés van, és hogy ott lőnek. Erre átmentem megnézni, hogy mi a helyzet.
Az világos volt, hogy a rádió reakciója borzasztóan fontos. Hogy be lehet-e olvasni a pontokat, vagy nem? Hogy a törekvések hangot kapnak-e a rádióban? Ha a rádióban is hangot kapnak, az felbátorítja az embereket is, és legitimebbé teszi az egészet.
A Múzeum-kert sarkánál láttam egy kiégett mentőautót. Azt mondták, hogy abban az ávósok fegyvereket hoztak. Az embert először megdöbbentette, erre nem is gondoltam, hogy mentőautóban fegyvereket fognak szállítani. Akkor megéreztem, hogy itt mindenféle módszer megengedett. Ment a huzavona, hogy beengedik-e azt a küldöttséget, felolvasni a tizenkét pontot, vagy nem stb. Nagyon feszült volt a dolog, de úgy tűnt, hogy tettlegességre nem kerül sor. A Rádió hátsó bejáratánál állt egy csapat ávós. Közvetlen melléjük furakodtam, kiabáltak velük, hogy "Miért nem engedik felolvasni a tizenkét pontot?" meg hogy "Álljatok át!". Látszott, hogy az ávós tiszt rettenetesen meg van ijedve, halálsápadtra vált. Közben a múzeum főbejárata előtt kiskatonák ugráltak le teherautókról. Ott már nagy tömeg volt, és a légkör nagyon feszültté vált. A kiskatonák leugráltak, és odaadták a fegyvereiket (de a lőszer hozzá csak később érkezett meg). És akkor érezte az ember először, hogy itt többről lesz szó. Tehát nem az lesz, hogy holnapra jönnek az utcaseprők, eltakarítják a nyomokat, és minden folytatódik tovább. A Bródy Sándor utcában hullámzott a tömeg előre-hátra, és eldördültek az első lövések. Lehetett hallani a Múzeum-kert fáin, hogy mint mikor a diót verik, úgy kopogtak a golyók.
A tömeg elkezdett visszaáramlani, és akkor mondtam, hogy hülyék, ne gyertek vissza, ezek csak fölénk lőnek, nem kell megijedni rögtön. És akkor jött egy srác véres kézzel, és ordította nekem, hogy "Mi az, hogy fölénk lőnek? Hát belénk lőnek". Akkor kapcsoltam, hogy a dolog kezd egy kicsit meleg lenni. Összeakadtam az egyik évfolyamtársammal, aki mondta, hogy egy másik évfolyamtársunkat, az Ambrust agyonlőtték. Már ott előttünk. Mivel egy időre minden lecsendesült, és úgy látszott, megkezdődtek valamilyen tárgyalások, akkor én szépen hazaballagtam, keresztül a Lánchídon, a Böszörményi út felé. Az alagúton katonai teherautók jöttek, magyar zászlókkal, kiderült, hogy a pilisvörösvári vagy a piliscsabai laktanyából. Az ember érezte, hogy végre valami megmozdult. Egyértelművé vált, hogy ők vannak többségben, tehát olyan nagy baj nem lehet.
Otthon már borzasztó aggódva vártak. Mikor hazaértem, apám elmondta a Gerő-beszéd[4] tartalmát. Persze mindannyiunkat fölháborított, engem különösen, minthogy láttam, hogy mi zajlott, "huligán" és "fasiszta bandákról" szó se volt. Lefeküdtem, és biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet olyan egykettőre megállítani, de ugyanakkor tökéletesen nyitott volt, hogy mi fog történni. Azt hiszem, senki nem tudta Magyarországon, hogy mi lesz.
Néhány órát aludtunk reggelig, s mikor fölébredtem, akkor már beolvasta a kijárási tilalmat a rádió. Föltétlen meg akartam nézni, hogy mi történik a városban. Apám ugyan határozottan megtiltotta, hogy elmenjek hazulról, de egy óvatlan pillanatban szépen angolosan távoztam. Az utcán valóban nem volt túl nagy forgalom, de amikor átsétáltam a Lánchídon, láttam, hogy végeláthatatlan sorban szovjet tankok igyekeztek Dél-Buda felől, fölfelé a rakparton. Azt hiszem, ez volt a végső vagy a döntő mozzanat. Keserűséggel vegyes harag fogott el, hogy ez a szerencsétlen kis ország, hogy egyetlen tüntetés, és máris itt vannak a szovjet páncélosok. Hogy semmit nem lehet csinálni. Lehet itt bárki szép is, jó is, semmit nem használ se a jóakarat, se a mértékletes szemlélet, azonnal lecsapnak ránk. Az évfolyamtársam halála is felzaklatott nyilván, meg hát amiket előző nap láttam, és mindehhez a Gerő beszéde. Gondoltam, hogy itt tárgyalásokról nem nagyon lehet szó.
Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél több járőr is volt. Igazoltattak, és többekkel együtt bekísértek a Tisztiházba. Egy tiszt megkérdezte, hogy gondoljuk, hogy kijárási tilalomkor az utcán járkálunk. Mondtam, hogy megyek be az egyetemre, itt van egy köpésre, semmit nem tapasztaltam. Aztán egy idő múlva mindenkit szélnek eresztettek. Lehettünk olyan tízen-tizenöten.
Az egyetem kihalt volt, a portás bácsi benn csücsült, de egyébként kongott az ürességtől. Közöltem vele, hogy minthogy az egyik évfolyamtársunk tegnap meghalt, ki kell tenni a fekete zászlót az egyetemre. Úgyhogy szépen keressük azt meg, és tegyük ki. Kicsit be volt gyulladva, elkezdett telefonálgatni, rohangálni. Végül is megtalálta Vigh Jóskát, aki akkor az egyetem párttitkára volt, egy tanársegéd. Ő rettenetesen be volt gyulladva. Neki is előadtam, hogy ez a helyzet, ragaszkodom hozzá, hogy kitegyük a zászlót, más kollégáimmal már megbeszéltem. Erről persze szó nem volt, csak a nagyobb nyomaték kedvéért mondtam. Akkor szépen fölpakoltam a gyászlobogót meg a nemzetiszínű zászlót, és az Egyetem térre nyíló erkélyen kitűztem.
Utána elmentem a Rádióhoz. Addigra már elfoglalták a felkelők. Az egész olyan fura, félig kihalt volt. Néhány nemzetiszín karszalagos katona lézengett csak. Gondoltam, hogy ideje lenne nekem is valami fegyvert szerezni, csak itt mászkálok. Egy eldobott közönséges Mannlicher-puskát szedtem föl, és a szétszóródott töltényekkel pakoltam meg a zsebemet. Volt ott géppisztoly is, de én inkább a puskát szerettem, mert az egyetemi kiképzéseken mindig csak azért vittem át a lécet, mert a céllövészetből elég jó voltam. Dél körül lehetett, és az ablakokba kitett rádiókban kezdték beolvasni a statáriumot, hogy két órától statárium van. Ha a határidőig nem teszik le a fegyvert, érvénybe lép a rögtönítélő bíróság. Kettőre elnéptelenedett az utca.
Én is bementem a Szentkirályi utcában egy kapualjba, hát nézzük, mi fog történni. Vártam, eltelt húsz perc, fél óra, sehol semmi. A felhívás nem nagyon hatott, óránként tolták ki a határidőt, hogy háromkor életbe lép, most aztán végleg, négy órakor... Több velem egykorú egyetemista verődött ott össze, meg munkás srácok, akik Csepelről teherkocsival jöttek be. Mondták, hogy ők mennek vissza Csepelre, mondtam, oké, megyek én is veletek. Mert érdekelt, hogy mennyire terjedt ki, vagy hogy van-e bármi esély arra, hogy fel lehet venni a harcot. A vágóhídnál, a vasúti fölüljárónál jártunk, amikor a Petőfi híd felől két szovjet tank jelent meg, és elkezdett lőni. Erre persze gyorsan leszálltunk a kocsiról, fölszaladtunk a töltésre, és hasra vágtuk magunkat. A tankok csak jöttek egyre közelebb. Mi is lőttünk rájuk, de puskával tankokra lőni hülyeség volt. De a töltés teteje annyira lapos volt, hogy azt nem tudták belőni a gépfegyverekkel. Az egyik srác óvatlanul egyszer fölkelt vagy odébb szaladt, ő kapott egy karlövést, de nem lett nagy baja. A tankok egy idő múlva megfordultak, és elmentek másfelé. Az is olyan rejtélyes volt, hogy csodálatos módon egy negyedóra múlva érkezett egy mentőautó. És akkor ezt a fiút el is vitték.
Mikor kiértünk Csepelre, a gyártelepre, már elég nagy tömeg volt. Különféle csapatok alakultak. Én a fiatalok csoportjához csatlakoztam. Mondták, hogy most megy be mindenki, mert elképzelhető, hogy éjjel fel akarják számolni a központban lévő ellenállási gócokat. Több teherautó el is ment, de nekem sajnos már nem jutott hely. Úgyhogy akkor fogtam magam, és az egyik Pobjeda tetejére hasaltam, a puska persze keresztben volt rajtam. Megindultunk. Igen ám, de ezek egyre jobban gyorsítottak, és hiába vertem a fejük fölött a tetőt, hajtottak rendesen. S aztán egy éles kanyarban nem volt mese, szépen leröpültem a tetejéről.
Valahol már a Boráros térhez közel lehetett. Megütöttem magamat, de semmi nagyobb baj nem történt. Onnan már gyalog mentem be a Boráros térre, ahol sok fegyverest láttam. Már erősen sötétedett, de szerencsésen eljutottam a Kiliánig, a Corvin moziig satöbbi. Akkor még nem dőlt el, hogy most mi a helyzet a honvédséggel, volt is szórványos lövöldözés a Kiliánnál. Azt azért lehetett tudni, hogy nem fognak kirohanni és megtámadni bennünket.
Úgy tűnt, hogy ez a VIII. kerületi rész egy ellenállási góc lesz. És hát akkor már nem volt kedvem hazamenni. Szinte alapító tag lehetek. Többekkel együtt beültünk a Corvin moziba, hogy kifújjuk magunkat. Tulajdonképpen nyugodtság volt bennem. Ha az ember egyszer eldöntötte, a többi már nem túlságosan rajta múlt. Véletlenül egy zeneakadémiás srác mellé ültem be, akinél szintén fegyver volt, és egy jó fél órán keresztül elvitatkozgattunk Bartók zenéjéről. Aztán többet soha az életben nem láttam őt. Tudtuk, hogy rövidesen jön a szovjet támadás, de mi erről beszélgettünk. Én elég pesszimista voltam, a többiek azonban reménykedtek, ilyenkor minden szalmaszálba kapaszkodik az ember. Én a magam részéről úgy ítéltem meg, hogy ez egy teljes őrültség, de ha egy egész nemzet megőrül, akkor sajnálatos módon nekem szolidárisnak kell lennem, mert nekem is ott a helyem. "Tót ziher", hogy itt két napon belül kő kövön nem marad, és mindent le fognak verni. Legfeljebb néhány napig tarthatunk ki. De hát ha ez így van, akkor ezt vállalni kell.
Alig volt fegyverünk. A csepeli srácokkal aztán megint összeakadtam, mondták, hogy most mit hülyéskedem, adjam oda ezt a puskát, ők ehhez jobban értenek. Mondom, ne hülyéskedjetek, csak nem képzelitek, hogy odaadom. A Corvin moziból kimentem a József körútra. Az egyik épületet éppen tatarozták, és egy csomó tégla volt lerakva a járda szélére. Ott helyezkedtünk el a srácokkal. És valóban, egy idő múlva elkezdődött az orosz támadás. A Petőfi híd felől jöttek a páncélautók és a tankok. Infernális volt, iszonyatos gépfegyvertűz, a tankok ágyúval is lőttek, az emeletről gépfegyverrel viszonozták, a felülről fedetlen páncélautókat lőtték. Az októberi éjben a golyóknak olyan fénye volt, mintha az ég tele lett volna szentjánosbogárral. Az izzó golyók derengő világosságot teremtettek az iszonyú tűzharcban.
Az egyik tankot eltrafálták egy benzinesüveggel, és az elég rendesen égett, úgyhogy akkor lehetett látni. A katonák leugráltak a páncélautókról, és megpróbálták a védőket kézigránátokkal kifüstölni. Amikor elrohant előttem egy páncélautó, a vezetőülést és a gumikat próbáltam célozni. Mert mi mást lehetett? Az emberben volt egy rossz érzés, hogy először emel fegyvert egy másik emberre, hogy akkor most ez tulajdonképpen hogy is van... De ők támadtak meg engem, és nem fordítva. Úgy éreztem, hogy az én életem ugyanúgy kockára van téve, még rosszabb feltételek között, úgyhogy túl sok szemrehánynivalónk nem lehet egymásnak.
Én aztán hamar végeztem. Későn tűnt fel nekem, hogy mellettem, ahogy hasaltam, húsz-harminc centinként szikrázik az aszfalt. Amikor már harmadszor jött, esett le a tantusz, hogy nyilván valaki kiszúrt engem. S akkor néztem, hogy most innen valahova el kell mennem. Nem sok időm volt gondolkodni, mert egyszer csak egy ütést éreztem a fejemen. Mikor megtörültem az arcom, akkor láttam, hogy véres a kezem. S akkor derült ki, hogy a jobb szemembe szilánk ment. Akkor rájöttem, hogy sajnálatos módon a számomra befejeződött, mert semmi hasznomat nem lehet venni. És azt is láttam, hogy ha itt maradok, akkor előbb-utóbb kinyírnak, mert nem tudok védekezni.
Némi habozás után, mikor kicsit nagyobb csönd állt be, szerencsésen átértem a túlsó oldalra, ráadásul nyitva is volt a szemközti kapualj, be tudtam menni az udvarba. Az összes lakó már a pincében szorongott természetesen. Kiderült, hogy a lakók között volt egy orvos is, megnézte a szemem, s azt mondta, hogy ez talán nem olyan komoly, csak egy bevérzés, és ő azt tanácsolja, hogy várjak egy kicsit. De itt van szemben a Mária utcai szemklinika, menjek majd át, és akkor ott megnézik, hogy mi az ábra. Nagyon praktikus ötlet volt. Szegény lakók, azok halálra voltak rémülve... Nagyon sok helyen be volt zárva a kapualj, ami hazaárulással ért fel, hiszen akkor nincs hova menekülni. Voltak ilyen aljas dolgok. Nekem mázlim volt. Amikor egy jó másfél óra múlva elcsendesedett, elindultam. Egy srác elkísért a Krúdy utcáig. A fegyver nálam volt für alle Fälle.
Rohantam a klinikához. Persze az is zárva volt, a portás nem akart beengedni, hogy ez egy kórház, ide fegyveresek nem jöhetnek. Mondom: "Értse meg, hogy meg vagyok sebesülve, ha nem nyitja ki, egy pillanat alatt szétlövöm a zárat, kár a gőzért."
Végül a kapun kívül hagytam a fegyvert, és bemehettem. Persze mindenki fenn volt, az összes beteg, az orvosok is rohangáltak, ők se tudtak semmit. Én voltam tán a második sebesült. Egy nagyon rendes fiatal orvos vizsgált meg. Aztán később jártam az édesapjához, már így maszek alapon. Megröntgeneztek, s megállapították, hogy ezzel a szememmel sajnos már nem lesz semmi, mert a szilánk fontos idegeket vágott át. Valami kötést tettek rá, meg cseppeket adtak. Bevezettek egy kórterembe, fölvették a nevem. Amikor kérdezték, hirtelen eszembe jutott, hogy hopp, itt jó lesz vigyázni. Improvizáltam valami nevet, meg voltam győződve arról, hogy másnap reggel itt lesz az ávó, és a sebesülteket el fogja vinni. Gondoltam, hogy jó, most lefekszem, de az első adandó alkalommal eltűnök innen. Ez mégse így lett, mert nagyon fölerősödött a harc másnapra. A csepeli srácok közül sokan meglátogattak. Az embernek elszorult a szíve, mikor mondták, hogy aznap éjjel hárman vagy négyen meghaltak közülük, de ők maradnak persze továbbra is. Őrült jólesett, hogy egy-két órája ismerjük egymást, és vették a fáradságot a legnagyobb zűrben, és megkerestek. Aztán el is mentek. Hogy aztán mi lett velük, ezt már tényleg nem tudom.
A kórházban csodálatos módon működtek a telefonok. Egy régi ismerősömnek telefonáltam, aki a Moszkva téren lakott, és megkértem, hogy menjen fel a szüleimhez, és mondja meg, hogy egy-két napon belül haza fogok menni, ne izguljanak.
De nem tudtam eljönni, mert az Üllői úton állandóan folytak a harcok. Túl nagy kockázat lett volna. Szóval biztosabb volt a kórház. És persze mindenki a rádión csüngött. Ahogy teltek-múltak a napok, úgy tűnt, hogy tényleg fegyverszünet lesz, kivonják a szovjet csapatokat, az egész teljesen hihetetlennek tűnt számomra. Mindenki örömmámorban úszott a kórházban. Boldog voltam, de mint született pesszimista egy üveg konyakba fogadtam az egyik beteggel, hogy vissza fognak jönni. Hát sajnos ezt a fogadást megnyertem.
Közben bejött édesapám, és hozott be egy-két könyvet. Az egyetemről is bejöttek, tudták, hogy ketten megsebesültünk. Kiderült aztán, hogy a másik srác, az Ambrus nevezetű fiú nem halt meg, csak kórházban van. Nagyon kedvesek voltak, és mint az egyetem sebesültjét be is választottak az egyetem forradalmi bizottságába. Szimbolikus jelentősége volt, legalábbis még akkor, mert én a kórházból nem tudtam intézni az ügyeket.
Amikor értesültünk a szuezi válságról, teljesen biztos voltam benne, hogy az oroszok nem fogják lenyelni, hogy egyszerre két helyen borsot törnek az orruk alá. A dolog eldőlt, ki fogják tekerni a nyakunkat. Pedig az élet megindult lassan, úgy volt, hogy hétfőn a gyárakban megkezdődik a munka, helyreállítják a villamosközlekedést, a romokat. Azt hiszem, hétfőn reggel dőlt volna el a dolog, hogy normalizálódhat-e a helyzet, vagy sem.
Hajnalban baromi ágyúzásra ébredtünk. Percek alatt az egész klinikának le kellett rohanni a pincébe. Mindenki ott volt, a betegek is meg persze az orvosok is. Nyilván a Kiliánt lőtték, de a kórház is kapott egy jó pár belövést, és irtózatosan nyikorogtak a páncélosok. De megúsztuk tulajdonképpen. Hetedike felé kezdtek elcsendesedni a harcok. Nyolcadikán fölpréseltem magam egy Buda irányába tartó mentőautóra. Csak egy kórházi pizsama meg köpeny volt rajtam. A körtéren lakott a nagybátyám, nála átöltöztem. Bementem még egy évfolyamtársnőmhöz, aki aztán később a feleségem lett. A Karolina úton a véradóban dolgozott, megtaláltam, beszélgettünk, és akkor onnan mentem haza.
Utána furcsa volt az egész. Természetesen a félévi vizsgákat törölték, az egyetem nem működött, csak februárban kezdődtek meg az előadások. A forradalom alatt megalakult a MEFESZ, amelynek a kari vezetőségébe beválasztottak. Úgy éreztük, hogy továbbra is van lehetőség arra, hogy az egyetemi autonómia körül valamit elérjünk. Akár a tárgyakban, akár az egyetem működésében. Úgy tűnt, hogy létre lehet hozni egy országos vezetőséget, amely egyetemi diákszervezetként fog működni a megszűnt DISZ helyett.
Közben vidékről még változatlanul küldtek föl élelmiszereket a forradalom megsegítésére, Budapest ellátására. Az egyetemre is jöttek teherautók, a küldeményt valahogy el kellett osztani. Végül kispesti lakótelepeken osztottuk szét a krumplit, almát, néha szalonnát meg zöldséget, mert már nem voltak felkelők.
Az orosz tanszéken orosz nyelvű röpcédulákat gyártottunk, és azokat kiragasztgattuk. Megpróbáltuk elmagyarázni, hogy mi volt ez a felkelés, hogy a Rákosi-rendszer, és nem a szovjet ellen irányult, hogy ez nem ellenforradalom volt, és tévedésből küldték ide őket Szuez helyett. Plakátokat pedig egyik barátom, Karátson Gábor készített, mert ő amúgy festő akart lenni. És ezeket ragasztgattuk ki. Ebből nem lett nagy baj, ezt megúsztuk. 1957 tavaszán elástam a megmaradt anyagokat, de amikor kiszabadultam, elégettem, mert nem nagyon láttam értelmét, hogy ha bármi van, akkor emiatt most az embert megint elkapják. Sajnos ezekből nem maradt.
A Csepel Művektől jöttek hozzánk az egyetemi MEFESZ-hez tanácsot kérni, hogy mit csináljanak: ők is meg akarják alakítani a szakmunkások vagy ifjúmunkások valamilyen szervezetét. Én is kint voltam egyszer-kétszer, de egyik alkalommal éppen akkor érkezett egy élelmiszer-szállítmány, és nem tudtam kimenni aznap. Aztán kiderült, hogy egy nagyobb gyűlés volt, amelyen Karátson Gábor és Töttössy Zsolt is részt vett. És ott folyt egy nagy purparlé: hogy mi volt 56? És a Zsolt barátom, azt hiszem, elég rendesen kipakolt, hát mi mást lehetett tenni. Hogy orosz megszállás, Kádárék árulása, mikor mindenki tudta, hogy ez egy nemzeti felkelés volt, és semmi zsidóüldözés meg fosztogatás nem történt. És meg kell menteni a létrejött szervezeteket, működtetni a munkástanácsokat és a forradalmi bizottságokat. Ezt később a fejünkre olvasták.
A MEFESZ-nek nemcsak egyetemi vagy kari, hanem országos szervezete is volt. Január vége felé az Építők Szakszervezetének székházában szerveztek egy országos értekezletet az ország elérhető főiskoláiról meg egyetemeiről érkezett küldöttekkel. Igen ám, de a DISZ meg a párt részéről is megjelentek. Felszólalásaikban azt szorgalmazták, hogy a MEFESZ adjon ki egy nyilatkozatot, amelyben elismeri a Kádár-kormányt, a stabilizációt stb. Teljesen ismeretlen emberek töltötték meg a termet, mintha az utcáról hozták volna őket. Akik vidéki egyetemekről jöttek fel, alig tudtak bejutni, egy részük kint is maradt. A párt a MEFESZ legitimitását akarta kérdésessé tenni, vagy ha ez nem sikerül, akkor egy kádárista nyilatkozatot elfogadtatni. Fölvetődött, hogy kik ezek, és hogy gondolják, hogy ők a magyar egyetemi hallgatók nevében nyilatkozhatnak. A vezetőségben ott ült a Horváth Pista az évfolyamtársam, aki DISZ-titkár volt az egyetemen és a Prandler Árpi, egyetemi tanársegéd. Ők is nagyon forszírozták, hogy adjunk egy nyilatkozatot, mert persze rögtön beszálltak a buliba. Amikor láttam, hogy itt végül ismeretlen emberekkel elfogadtatnak és megszavaztatnak egy határozatot, amelyet majd a MEFESZ nevében adnak ki, akkor hirtelen észbe kaptam, és felszólaltam. Azt mondtam, hogy ennek a társaságnak semmiféle jogalapja nincs arra, hogy a MEFESZ nevében nyilatkozatot adjon ki. És tegyük föl azt a kérdést, hogy ez a testület legitim-e, vagy sem. És hát mit ad Isten, megszavazták, hogy ez egy nem legitim testület, ennélfogva nyilatkozat kiadására nem került sor. Bevették a cselt, mert azt hitték, én ezt a MEFESZ-re, ill. az annak itt megjelent képviselőire mondom. Ezek valahonnan összeszedett DISZ-esek, nyilvánvalóan nem egyetemisták, inkább melós kinézetű srácok voltak, akik csak azt tudták, hogy meg kell szavazniuk valamit, tehát megszavazták. Horváth meg a Prandler borzasztó dühös volt rám. Hallottam utóbb, hogy Horváth Pista azt mondta, hogy ilyen fasisztákat, mint a Forintos meg a Karátson, fel kéne akasztani. Ő nagyon jól tudott váltani, mindig a megfelelő széljárás szerint. Nagyon rossztól tartottam, amikor valamikor jóval később ő lett a belügyminiszter. Tett is az ellenzék irányába egy-két keményebb lépést, de aztán, azt hiszem, észbe kapott időben, vagy pedig szóltak neki.
Ennek még csak annyi a kicsengése, hogy még régebbről ismertem a Regéczy Lacit, aki az angol követségen volt sofőr, és a Reuterrel volt kapcsolata. Megkerestük a Lacit, és elmondtuk az egész sztorit. Két nap múlva be is olvasta a BBC vagy a Szabad Európa, hogy ki akartak erőszakolni a MEFESZ-től egy Kádárt támogató döntést, de ez kudarcba fulladt.
Persze felvetődött, hogy az ember kimenjen, vagy maradjon. Annál is inkább, mert a Révészt, a jogtörténeti tanszék docensét akkor már keresték mint az egyetemi forradalmi bizottság tagját. Lehetett tudni, hogy ha őt elkapják, hát nem biztos, hogy megússza a dolgokat. Nagyon sokáig vacillált. Végül is december elején szánta el magát, de akkor már Ausztriába nem lehetett, csak Jugoszlávia felé. Akkoriban édesapám a Cukoripari Vállalatok jogi irodáján dolgozott. Írt a Révész nevére megbízást, hogy a kaposvári cukorgyárba kell lemennie, és egy határ melletti faluba is ügyeket intézni. Szerencsésen átjutottak Jugoszláviába, nemzetközi nyomásra nem adták vissza őket, egyszerűen nem tehették meg. Az ENSZ-nek ebben az egyetlenegyben - és a Kárpátaljára deportáltak hazahozatalában - volt némi szerepe. Révész nagyon megbecsült Kelet-Európa-szakértő lett Svájcban.
Mi is gondolkodtunk persze, hogy kimenjünk-e. Sose vonzódtam a gondolathoz, nyilván teljesen másképp alakult volna az életünk, de hát az volt az érzésem, hogy én kint nem tudnék maradni. Azt tisztáztam, hogy rendben van, ha az ember kimegy tíz évre, de hogy én kint éljem le az életemet, az nem fog menni. Holtbiztos, hogy hazajövök, akkor meg miért menjek ki. Aztán volt egy naiv elképzelésem is, ami azóta minden realitását elvesztette, hogy az ember külföldön a politikába nem nagyon ütheti bele az orrát, mert ez általában a bennszülöttek kiváltsága, itthon meg alanyi jogom van hozzá. És emellett nem akartam azt az örömet megszerezni nekik, hogy azt higgyék, hogy gyáva vagyok, és elmenekülök, hogy aki csinált valamit, az nyomban elpucol.
Pedig a nagyszüleim Nován laktak, a jugoszláv határnál. Kimehettünk volna, de úgy döntöttünk Gáborral együtt, hogy mi nem megyünk ki. Az ember belegondolt, hogy nagyon ronda is lehet, mert Münnich lett pont a fő karhatalmi parancsnok, akiről semmilyen illúzióink nem volt. Egy sötét gengszter volt nyilvánvalóan. De azért mégis úgy gondoltuk, hogy végeredményben nem fognak felkötni. Tulajdonképpen az volt az itthon maradás kritériuma, hogy fölkötnek, vagy nem. Igaz, hogy nagyon sok fiatal maradt ezen a címen, mert a Kádár sokszor kinyilatkoztatta, hogy senkinek semmi bántódása nem lesz, és akkor puff, hányat kivégeztek közülük![5]
Január közepén az élelmiszer-akciók, a MEFESZ és lassan minden leállt. Aztán valamikor február közepén megindult az oktatás. Egy ideig a szemészhez jártam, aki azt mondta, hogy jobb, ha kioperálják, nem egészséges dolog, ha egy félig elhalt valami van az ember szervezetében. Tán egy hétig voltam bent, csak ez egy kicsit hosszasabbra sikeredett, mert egy adjunktus azzal kísérletezett, hogy a szemizmokba beültetett egy kampót, amelynek segítségével mozgathatóvá válik a műszem. Ezt később a szervezet kilökte magából, ami azért volt jó, mert amikor bent voltam már Nosztrán, akkor sikerült elérni, hogy a rabkórházból áthozzanak néhány napra a Mária utcai klinikára. Az nagyon klassz volt, mert a smasszer ugyan mindig a kórterem előtt ült, de azért mégiscsak be tudtak jönni meglátogatni. Irtó rendesek voltak az orvosok meg technikusok, akik a kampós protézist csinálták, mert mielőtt lerendeltek vizsgálatra, telefonáltak a feleségemnek, hogy jöjjön, és így tudtunk beszélgetni egy félórát.
Márciusban már megkezdődtek a fegyelmik. Öten voltunk: Karátson Gábor, én és Töttössy Zsolt, és még két évfolyamtársam, akik a gyűjtőbeli rabszabadításban vettek részt. Az én esetemben nem volt probléma, mert azt letagadni se lehetett már, de a Gáboréknál csak illegális szervezkedés az egyetemen, meg a csepeli ifjúmunkás szervezetek támogatása volt a vád. Hetente egyszer-kétszer kellett felváltva bemennünk, és elég hosszan elhúzódott. Nevetséges dolog volt. Praktice azért az ember járt az egyetemre.
Közben 1957 februárjában összeházasodtunk Sárával, alattam járt egy évvel, de jól ismertük egymást. Nem volt egyetem, és apám mondta, vagy a nővérem születésnapi ajándékként befizetett engem a mátraházi turistaházba, hogy menjek el síelni a sok "izé" után. Megbeszéltük Sárával, hogy akkor én még továbbmegyek, találkozunk Egerben, és felmegyünk valahova egy hétre síelni. Vöröskeresztes vonalon ő is eléggé benne volt korábban a dolgokban. Egyik barátnője a mentősökkel járt, és az Üllői úton, amikor kiugrott a kocsiból, hogy egy sebesültet behúzzon, lelőtték.
Tényleg nagyon jó volt az a tíz nap. Visszafelé jövet elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Emlékeztem, hogy az egyik volt tanárom, Vastagh Tibold, az egri volt ciszter templomba került, és mit ad Isten, meg is találtuk. Nem akart rögtön megesketni, de úgy látszik, a Sára meggyőzőbb volt, végül is ráállt. Szerzett két apácát tanúnak, és megtartotta a szertartást. Romantikus volt, este, a templomajtó bezárva, gyenge világítás, és közben valaki pont akkor ott feküdt az oltár előtt felravatalozva. Tényleg úgy tűnt, hogy "ásó, kapa, nagyharang". Aztán apáméknak táviratoztam, hogy összeházasodtunk, és küldjenek némi pénzt, mert rosszul állunk.
Negyedév végén "vidáman" raktam le a kollokviumokat. A vizsgáztatók többségénél kifejezetten érezni lehetett, hogy rokonszenvez, mert láthatták, hogy elég rohadt a helyzet. A fegyelmi bizottság vezetésétől még meg is kérdeztem, hogy strapáljuk-e magunkat az államvizsgára. Vass Tibor mondta, hogy persze, nyugodtan letehetjük, elhúzódik a fegyelmi. Aztán mikor bementem az első komolyabb szigorlatra, akkor a portás közölte, hogy a fegyelmi bizottság határozatára sajnos nem vizsgázhatok.
Márciusban, nem tudom, miért, a Karátson Gábort begyűjtötték, de két nap múlva kiengedték. Engem a kerületi rendőrkapitányságra idéztek be március 14-e körül. Tulajdonképpen nem sokra mentünk egymással, aztán egy üres szobában leültettek az asztalhoz egy csomó fehér papírral meg egy tollal, és mondták, hogy most szépen írjam le, hogy mit gondolok erről az egészről, ami történt. Írtam hat-hét oldalt, és elég rendesen megnyomtam a tollat vagy a ceruzát.
Az nagyon érdekes volt, hogy amikor 1968 táján először megkaptam az útlevelet feleségemmel (kislányunk itthon maradt), behívattak a BM-be, és mondták, hogy ugye azt tudom, hogy külföldön is érvényesek rám a Magyar Népköztársaság törvényei satöbbi. És mondta a pacák, hogy majd ha hazajövök, érdeklődnek, hogy s mint telt. Egy hónapig voltunk Dél-Franciaországban, az volt életem legszebb útja. Nem sok volt. Utána fölhívott egy pacák, találkoznom kellett vele egy eszpresszóban, és kikérdezett, hogy kikkel találkoztam satöbbi. Aztán azt mondja, ugyan, ez nem érdekes, hanem tulajdonképpen az kellene, hogy maga vonja vissza azt írásban, amit 1957 márciusában leírt. Ettől én teljesen el voltam képedve. A folytatása olyasmi lett volna, hogy akkor a továbbiakban semmi különösebb gond, valami normális munkakört is lehet találni, a pártba is beléphetek, ha kívánok. Szóval, hogy konszolidálódhatnak a viszonyaim. Persze nem vontam vissza, mert nagyjából akkor is úgy láttam a dolgokat. Korábban is időnkint beidéztek, és rá akartak beszélni - amilyen naiv voltam, nem is kapcsoltam rögtön -, hogy meséljek a barátaimról. De ez azzal volt kapcsolatban, hogy a hatvanas években kétszer is kértem, hogy befejezhessem az egyetemet.
Visszatérve az előbbiekre, 1957 júniusában, még mielőtt vége lett volna a fegyelminek, egyik éjjel mind az ötünket letartóztattak. A Fő utcára kerültem. Kizártak az egyetemről, de nem is kaptam papírt, csak huszonöt évvel később egy bíró ismerősöm találta meg a dossziéinkból kivett papírokat.
Egy első emeleti cellába kerültem, és onnan vittek át valamikor október közepén, a nyomozás befejeztével a Markóba. Egy 25 éves fiatal férfival voltam a cellában, Berecz Gyurkának hívták, gépkocsivezető volt. Abban az időben ritkaság számba ment, hogy valaki szakállas, tehát így nagyon könnyen felismerhető vagy azonosítható volt. Diákokat szállított a teherkocsiján. A lényeg az, hogy a felkelőkkel együtt tulajdonképpen megostromolta a Fő utcát, de erről nem akart sokat beszélni, nagyon gyanakvó volt. Bár később nagyon jóban lettünk. Nem is került komoly fegyveres harcra sor, mert a bennlévők megadták magukat. Ezeknek a túlnyomó részét szabályosan lefegyverezték, és önként vállalták, hogy ott maradnak. Azt mondta, hogy később még elég sokan jelentkeztek, jöttek be a Fő utcára volt ávósok, mert ott biztonságban érezték magukat. Amikor őt tartóztatták le, egy csomó ávós felismerte, úgyhogy rendesen megverték. Tehát teljesen úgy nézett ki, hogy valami módon az ávósok a gyávaságukat akarták megbosszulni rajta. Elég rossz idegállapotban volt, nagyon rondán nézett ki az ügye, és hadbíróság elé is került. Nagyon félt, meg volt győződve róla, hogy ki fogják végezni. Bizonyos fokig még velem is bizalmatlan volt. Szóval ez egy fura dolog, hogy az ember nagyon jóban van a társával, de az ügyéről nem nagyon beszél. Tényleg, még a legjobb barátokkal sem. Ez egy konvenció. Ami nem szerepelt a jegyzőkönyvben, az nem téma.
Emlékszem, az első kihallgatóm, egy Engedi nevezetű, kicsit őrültnek tűnt: mindenféle rémmeséket adott elő az ellenforradalmárok szadizmusáról, nőkkel szembeni erőszakoskodásaikról, abszolút őrült szövegeket nyomott. És ráadásul engem azzal kezdett vádolni, hogy Csepelen egy felkelést szerveztem. Testi fenyítés nem volt, de az egyik utolsó alkalommal, miután fölvittek kihallgatásra, bejött egy 190 centis, 120 kilós fickó, leült, és mereven figyelt. Gondoltam, hogy itt most történni fog valami. De csodálatos módon nem. Aztán később kiderült, hogy a Fő utcában nem nagyon vertek (vagy csak az értelmiségieket kevésbé).
No, aztán rájöttek, hogy ez nem fog menni, és egy ávós századoshoz kerültem. Unginak hívták, elég egyszerű tag volt, de ő azért normálisabb hangnemben folytatta. Arra vigyáztam, hogy lehetőleg minél kevesebb nevet említsek. Tehát, hogy elvarratlan szálak ne maradjanak. Kicsit többet kell mondani, mint amennyit tudnak, mert az hitelesnek látszik. Velem nem sok gond volt, mert azt tudták, hogy a körúton sebesültem meg, és hogy a forradalmi bizottságban valami keveset részt vettem. Persze ő is próbálkozott azért kiszedni az emberből, amit lehet; azzal fenyegetőztek, hogy behozzák a feleségemet, bár ő csak a véradóban dolgozott, meg a mentőkkel járt.
Előjöttek a csepeli ifjúsági szervezet alapításával. Valóban jártam ott egyszer-kétszer, és néhányszor észrevettem, hogy provokatív kérdéseket tettek fel nekem. Ki akartak valamit ugratni, és akkor nyilván gúnyosan vagy ironikusan valami olyasmit mondtam, hogy csak nem képzelitek azt, hogy most fölvonulunk, és megrohamozzuk a Parlamentet. Nahát, mondanom sem kell, hogy a csepelieket mind kihallgatták. Jókora nyomás nehezedett rájuk, hogy mi, egyetemisták mit szervezkedtünk ott még decemberben is. Valóban egy ilyen hülye megjegyzésem elhangzott, és mutatta a kihallgató a tanúvallomásokat, hogy én kvázi a Parlament elfoglalására szólítottam fel az embereket. Ettől nagyon be voltam gyulladva. Nem volt olyan vészes, de el lehet képzelni, hogy nem túl kellemes lelkiállapot.
December közepén kezdődött a tárgyalás a Markóban, és hosszú ideig húzódott. A Fő utcában halálos csönd volt, soha semmi zaj, a smasszerok is mindig papucsban jártak. Sétálni is csak kettesben lehetett a Fő utca udvarában, háromméteres falakkal elkerített rekeszekben. Tehát ott se találkozott az ember senkivel, csak a saját cellatársával. Elég nyomasztó hónapok voltak. Berecz Gyurkának volt egy darab kis grafitceruzahegye, nyilván ismerősöktől kapta. Pizsamát lehetett beküldeni, amit gondosan végignéztek, de nem találták meg. Mondanom sem kell, hogy mi is mindig szép nyugodtan átnéztük. Az egyikben volt egy kis üzenet a Sárától. Szóval a lényeg az, hogy egész jól tudtam levelezni a Fő utcából. És írtam a Sárának, hogy kiket keressen meg, kiket figyelmeztessen a dolgokról. Csak az a kiszolgáltatottság, hogy bármi történhet... Mondták is, hogy nem kell velünk elszámolniuk. Gyurkát valóban kivégezték. Megúszta volna szegény, ha nem hadbíróság elé kerül, és nem olyan gerincesen viselkedik (ahogyan később egyik pertársától megtudtam). Már Vácon tudtam meg, hogy első fokon életfogytot kapott, és másodfokon ítélték halálra.
Ungi sok mindenről érdeklődött, jogról meg a magyar történelemről beszélgettünk. Úgy látszik, unta magát. Előfordult, hogy vasárnap ebéd után bejött, és öt órán keresztül a történelemről meg a politikáról kívánt velem beszélni. Ötvenhatos ügyekről nem volt szó. Inkább csak érdeklődött, én meg próbáltam elmesélni neki a Szekfű Három nemzedékét, hogy mi hogy látjuk a magyar történelmet.
A Markó sokkal rosszabb volt, tizenketten vagy tizennégyen bezsúfolva egy kis cellába, úgyhogy csak oldalra fekve tudtunk aludni. Rengeteg poloska, állandó jövés-menés, csapkodás, ételszag. Reggel négykor már az udvaron készítették elő a nagy fazekakat, egy komplett nagyüzem volt tényleg.
A társaim csupa ötvenhatos, fiatal és középkorú férfiak, és a legkülönbözőbb ügyek voltak. Hamarosan megkaptam a vádiratot. Decemberben kezdődött az elsőfokú tárgyalás. Nekem a Tutsek[6] jutott tárgyalásvezető bírónak. Emlékszem, amikor beadták az ablakon az idézést a tárgyalásra, és kiderült, hogy Tutsek lesz a bíró, akkor egy percig halálos csönd támadt, mert mindenkiben meghűlt a vér. Tutsek szörnyű vérbíró hírében állt, több mint száz halálos ítéletet hozott csak ötvenhatos ügyekben. Később állítólag megbolondult, hogy aztán ez mítosz vagy nem, de akkor se volt már komplett szerintem. Én voltam az elsőrendű vádlott ötünk közül. Választott ügyvédem volt, egyszer beszéltem vele a tárgyalás előtt. Tulajdonképpen egy nagyon jó ügyvédem volt, azt hiszem, talán még a Bibóékat is ő védte. Zalán Kornél nagyszerű ember volt, apám régről ismerte mint kollégát. Egyszer beszéltem vele, és ő attól tartott, hogy én lobbanékony vagyok, és mondta, hogy "nyugalom, visszafogottan kell viselkedni".
Az volt az alapvető stratégiám, hogy a szerepemet valami módon a maga folyamatában próbáljam kibontani. Tehát egy olyan képet felfesteni, hogy már az egyetemen elkezdődött, volt a Hajnóczy Kör stb., a felvonulás, ebben egyetemi oktatókkal együtt vettünk részt, és teljesen legális volt. Utána az évfolyamtársam megsebesülése bizonyos törést okozott, érzelmileg fölkavart, és így került sor arra, hogy mikor másnap ott jártam a Rádiónál, akkor fegyvert szereztem. És utána már nem nagyon volt mit tenni, mert a szovjet támadással szemben egyszerűen nem lehetett... A hangsúlyt arra helyeztem, hogy az egész nem fegyveres harcnak indult, hanem politikai változást akartunk, amelynek már megvoltak az előzményei. A nyár folyamán sok minden elhangzott. És hogy érthetetlen volt számomra, hogy miért kellett tankokkal és fegyverekkel leverni egy ilyen mozgalmat. És hogy ez felháborodást és elkeseredést váltott ki belőlem. Elég jól sikerült előadnom a dolgot, mert néha szinte még vitatkozni is lehetett, ami mondjuk a Tutseknél nem volt egy megszokott dolog.
Az első tárgyalás, az egész oké volt. Az volt az érzésem, hogy mivel Tutsek úgy látta, intelligens egyetemi hallgatók a vádlottak, akik meg tudják mondani, hogy mi miért történt, egy elég látványos pert lehet csinálni. Úgyhogy a következő tárgyalást már abban a bizonyos nagy esküdtszéki teremben tartotta a Tutsek. Utánam sorban jöttek a többiek: Vörös Tibi volt a másodrendű, azt hiszem, az Ásványi Rezső volt a harmadrendű, a Karátson a negyedik, és szegény Töttössy Zsolt az ötödik. A Zsolt nagyon hevesen reagált, kvázi valami heroikus attitűdbe hajszolta bele magát. Kemény stílusa és agresszív megfogalmazásai eléggé kiborították a Tutseket. De azt hiszem, másképp alakult, mint ahogy ő gondolta, nem került sor egyetemista kirakatperre. Rezsőnek uszályos volt az édesapja, a MAHART-nál szolgált, a Tibinek valamilyen tisztviselő, a Gáboré jogász, a Zsolté pedig tanár, de már korábban meghalt. Nem nagyon lehetett azt mondani ránk, hogy itt a reakció. Sok tanút hallgattak ki. Vörös Tibiék ügyében nagyot alakított Darvas Iván. A csíkos rabruhát is elegánsan tudta viselni. Összecsapta a bokáját, és így ingerelte a Tutseket. A bátyja a Gyűjtőben volt, és így kerültek ott össze a Vörös Tibiékkel.
No hát február közepén született ítélet. Közben az édesapám meghalt január elején. A fogorvosnál kapott állítólag májgyulladás-fertőzést, öt nap alatt elvitte szegényt. Én nem is akartam elhinni. A feleségem külön beszélőt kapott. Az embernek nem voltak jó érzései, ha rendkívüli beszélő van. Mondta, hogy apu meghalt. Először nem is értettem, mert az ő édesapjának volt szívbaja, és azt hittem, hogy őróla van szó. Az föl sem merült bennem, hogy az enyémről beszél. Őt mint hallgatóságot be is engedték a tárgyalásra. Az utolsó alkalommal feltűnt, hogy nagyon sápadt, de annak tulajdonítottam, hogy nagyon megviselte őt a dolog, fáradt meg kimerült. A halála teljesen letaglózott.
Tulajdonképpen nagyon enyhe ítéletet kaptam, négy évet. Nem is fellebbeztem, viszont nagyon drukkoltam, hogy az ügyész megfellebbezi, de szerencsére ő sem fellebbezett. A többiek az enyémhez hasonlót kaptak, csak Zsolt kapott nyolcat, ami abszolúte nem állt összhangban a nyomozati anyagban lévő dolgaival. Itt nekem van egy hipotézisem ezzel kapcsolatban. Valamikor régen apám ismerte Tutseket, a háború előtt vagy után, amikor apám még az Igazságügy-minisztériumban dolgozott, amíg ki nem rúgták, és nem nagyon szívesen, de mégis bement hozzá, de a Tutsek azt mondta, hogy ő semmit nem tud csinálni a mi ügyünkben, és hogy nem hajlandó ilyenben közreműködni. De úgy tűnik, mégis megtette, különösen talán édesapám váratlan, tragikus halálának hatása alatt, és talán ezt úgy tette, hogy helyettem Zsoltra szabott ki súlyos ítéletet, ami a tényállás alapján tarthatatlan volt (talán ez volt benne a "csavar", mert tőle megszokott súlyos ítéletet akart hozni, de ő is feltételezhette, hogy azt másodfokon le fogják venni).
Az elsőfokú ítélet után egy héttel elvittek bennünket Vácra. Mind az ötünk más cellába került. Ott lazább volt azért a rezsim, mert a kis épületből ötven ember egyszerre sétálhatott kettesével. Persze középen álltak a smasszerok, és tilos volt beszélgetni, de amikor letolongtunk a lépcsőn, igyekeztünk mindig megkeresni az ismerősöket. Egy kis négyszemélyes cellában öten vagy hatan voltunk. Volt egy korábban elítélt csendőr, akit 1957-ben megint elkapták, akkor egy agronómus Szabolcsból, valami forradalmi bizottsági tag volt a faluban, nagyon rendes, jámbor ember volt. Világosan látszott, hogy Vácra mindenhonnan az értelmiségieket hozták be, és mindenki kapott jó pár évet.
Vácon együtt voltam Knob Sándor bácsival, a GYOSZ korábbi elnökével. Ő a forradalom alatt összejött egy baráti megbeszélésre a Bornemisza Gézával, aki valamelyik háborús kormányban volt ipari miniszter és Héderváry Kunó bácsival. Mindannyian így - "Kúnó bácsinak" - hívtuk, de lehet, hogy a pontos anyakönyvi neve nem így hangzott. Egy megkonstruált perben valahogy rájuk bizonyították, hogy összeesküvést szerveztek mint a volt reakció, gyárosok, kapitalisták, arisztokraták. Ők meg teljesen gyámoltalanok voltak. A Héderváry öreg volt már, Knob Sándor bácsi is szegény; úgy állt rajtuk a rabruha, hogy az félelmetes volt. Darvas Ivánnal ellentétben, aki még azt is olyan elegánsan tudta hordani.
Meg ott volt a Bibó, vele beszélgettem néha. Az ember úgy melléje sodródott, és akkor együtt sétálva sutyorogtunk. De nem tartott sokáig, mert hamar elváltak útjaink. Nagyon szerettem, és nagyra becsültem, amikor kiszabadultam, az Országos Fordító Irodában megint találkoztam vele. A börtönben meglepett, hogy borzasztó naiv volt. Mintha akkor még elég optimista lett volna, hogy hát ez most csak egy-két évig fog tartani. Meg hogy a nemzetközi szervezetek közreműködése folytán... Csakhogy zsúfolva voltak a börtönök, és kisebb dolgokért úgy röpködtek a tíz évek, hogy az nem igaz. Szóval, mintha az egészet kicsit magasabbról nézte volna, egy lateiner értelmiségi perspektívájából. Talán lelkierőt akart önteni belénk, hogy nem kell elkeseredni. És tényleg megőrizte a szellemiségét. Az ott is látszott rajta, hogy ő valaki.
Egyébként hála Isten, egy-két kivételes esettől eltekintve nem volt probléma, mindenki nagyon normálisan és szolidárisan viselkedett. Persze azért napi dolgokban voltak összezördülések. Volt egy nagyon jópofa tokaji parasztember. Szegény borzasztóan hiányolta a bort, mert mióta élt, csak bort ivott, naponta négy liter tokajit, de jó állapotban volt. Viszont asztmás volt. A beküldött ételcsomagban szalonna meg esetleg némi kis kolbász volt a megszokott dolog. Azt hiszem, félévente lehetett kétkilós csomagot beadni. Azt elosztottuk egymás között. Sajnos ennek a tokaji szőlősgazdának mindig avas szalonnát küldtek, mert állítólag az jó az asztmára. Úgyhogy eszméletlen sárga avas szalonnákat kapott, amit nem lehetett megosztani senkivel, mert az ehetetlen volt. Különben megosztottuk, amink volt, és szépen sorba ettük egymás kajáját. Persze nagyon rossz volt a koszt. A legpocsékabb a Markóban volt, de Vácon se kaptunk semmi zöldséget.
Közben többeket átvittek dolgozni. Én is szerettem volna menni, mert akkor legalább emberek között lehet lenni, és mégis van egy kis mozgás, ami sokkal jobb, mint egész nap bezárva lenni a cellában. De engem nem vittek el. Ráadásul, aki a gombüzemben dolgozhatott, keresett valami minimálisat, és abból a börtönkantinban szalonnát meg cukrot vásárolhatott, sőt, azt hiszem, ők már dohányt is vehettek. Szóval, akik dolgoztak, azoknak a kedvezményekből - beszélő, levélírás, csomag - több jutott. Két vagy három hónapig lehettem csak Vácon, mert aztán egyik este egyszer csak nagy rohangálás, valamelyik tiszt jött egy névsorral, és elkezdték szólongatni az embereket. Nem tudtuk, hogy mi a fene lehet. Engem is szólítottak. Már éjjel volt, mikor kitereltek bennünket a börtönudvarra, lehettünk talán nyolcvanan, százan. Reflektorok, egy csomó smasszer. Négy-öt fekete rabóba bepakoltak bennünket, és elindultunk.
Nem tudtuk, hogy most mi a fene lehet, mindenféle rémhírek keringtek, hogy kitört a világháború, elvisznek bennünket, és kivégeznek. Nem volt az embernek biztonságérzete, bár nem vitás, az elsőfokú ítélet után kicsit megkönnyebbültünk. De hát a kiszolgáltatottság érzése, hogy folyton ordítoznak az emberrel, meg teljesen megalázott állapotban kell leledzeni, nem szabad sétán beszélni stb. Ez tényleg nem volt egy vidám dolog. Rengeteg smasszer nyüzsgött ott, hát ugye, ha kiengednek hetven-nyolcvan embert, akkor vigyázni kell. A rabomobil másfél óra hosszat ment, és fogalmunk sem volt, hogy most hova visznek bennünket. Végül kikötöttünk Nosztrán.
Akkor nem tudtuk, hogy ott vagyunk, csak egy nagy épületet láttunk rengeteg smasszerral. Lezavartak a kocsiról bennünket, névsorolvasás. Mindenkinek pucérra kellett vetkőzni, mert a váci rabruhát visszavitték a váci börtönbe. Az öregemberek, szegény Héderváry is, úgy néztek ki - bántó ez a hasonlat -, de az embernek tényleg Auschwitz jutott eszébe: egy rakás meztelen ember a smasszerekkel, éjjel, reflektorok és ordítozás.
Nosztrára Bibó már nem került át, de Vácról elég sokakat ismertem. Ötünk közül Gábor került még át, Zsolt Vácon maradt, a Vörös Tibiéket a Gyűjtőbe vitték. Milyen elv alapján? Nekem magas. Nosztrán isteni csoda folytán Gáborral egy cellába raktak két hónapig, marha jó volt. Őrült pechemre - akkor már lehetett beküldeni levelet meg fényképet - Sára beküldött egy olyan fényképet, amelyen hét-nyolc egyetemista látszott, a Kakukk-hegyre kirándultunk tavasszal. És mit ad Isten, a Gábor meg én is rajta voltam. Hát mondanom sem kell, hogy mikor a smasszer meglátta, egyből szétraktak bennünket.
Az egyik társamat Gencsy Tibornak hívták, huszártiszt volt földbirtokos háttérrel. Annyiban volt ötvenhatos, hogy Nyugatra szöktetett embereket, és embercsempészésért elítélték. Győr-Sopron megyében nőtt fel, úgy ismerte, mint a tenyerét. Soha nem tudták volna elkapni, provokációval bukott le. Tehát egy rendőrségi embert vitt volna át... Aztán a Mártonffy Dini bácsi, ő szintén katonatiszt volt, de gépkocsizó. Egerben tevékenykedett valami nemzetőrségben vagy forradalmi bizottságban, azt hiszem, öt vagy hat évet kapott. Őt is inkább mint volt katonatisztet hozták be. Nagyon rendes ember volt a Dini bácsi, csak borzasztóan rendszerető. Aztán a Huzsvik Gyurka, egy szentendrei ügyvéd, szintén kitűnő ember volt. Aztán még jó páran. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat, azt kell mondanom. Gencsy Tibi kiderítette, az egy nagyon éles eszű tag volt, hogy ide szelektált módon hoztak. És amikor jött a felesége beszélőre, gyorsan átsuttogta a dróthálón, hogy: "Klassenfremde" [osztályidegenek]. Sára is jött néha, és egész jóba lettek, amikor kiszabadultunk, én is találkoztam velük.
Márianosztrán - morbid humorból vagy nem tudom miből kifolyólag - kötélüzemben lehetett dolgozni. Ronda és egészségtelen volt, mert iszonyú por kavargott egy zárt helyiségben. Én szerencsére kint voltam a szabadban, egy nagy börtönudvaron. Csodálatos élmény volt, hogy az ember eget lát. Fák, hegyoldal és a falu, ahol este hétkor mindig megszólalt a kisharang. Azt lehet mondani majdnem, hogy az egy üdülés volt. Óriási fellélegzés volt, hogy az ember ki tud jönni a levegőre. Ugyanakkor nyomasztó is volt, mert körül volt kerítve, a sarkokon őrtornyok álltak géppisztolyos őrökkel meg farkaskutyákkal. Az első vagy második nap, mikor sorba állítottak bennünket, egy tiszántúli állatorvos, a Tatár Gyuri mondott valamit, és akkor ordított a smasszer, hogy menjen oda, és adott neki egy hatalmas frászt. Ez volt a bevezető. Egy ronda gengszter. De Gyurka megőrizte szerencsére a lelki nyugalmát, pedig látszott, hogy szinte meginog az indulattól, és visszament a helyére.
Innen vittek el aztán a Legfelsőbb Bíróságra, a másodfokú tárgyalásra. Majdnem egy év telt el, azt hiszem. Az egy nagy bizonytalanság volt persze, mert az ember nem tudhatta, mi lesz. Azt lehetett látni, hogy nagy különbségek lehetnek az első- meg a másodfokú ítéletek között. Tapasztalat szerint általában súlyosbítottak. És különösen azoknál volt veszedelmes, akik "életfogytot" vagy tizenöt évet kaptak, akik már közel jártak adott esetben a halálos ítélethez. Emlékszem, hogy Nosztrán is az embernek rossz érzései támadtak, mert ott jött a híre Nagy Imre kivégzésének. Ezt nem sokkal utána tudtuk meg, mert azt hiszem, maguk a smasszerek pöntyögtek valamit. Később volt egy úgynevezett "kübli" újság, tehát egy börtönújság. Ezt a börtön adta ki, egy-két oldalas valami volt, főleg azokról szólt, akik dolgoztak. És abban is írtak Nagy Imre haláláról. Azért volt döbbenetes, mert az ember egyáltalán nem értette, hogy 1958 nyarán miért kell kivégezni, amikor már semmi értelme nincs. Szóval, mondjuk, ha 1956 decemberében végzik ki, akkor is szörnyű, de akkor érthetőbb, hogy nagyon vadul mennek a dolgok. De hogy másfél évvel utána. Ez a konkrét ügyön túlmenően, mindenkit megrázott. Mindenki arra számított, hogy azért majd lassan talán enyhülnek a dolgok. És akkor ez, mint derült égből a villámcsapás, hogy 1958 nyarán Nagy Imrét ki lehet végezni. Mindenkit teljesen megdöbbentett.
A másodfokú tárgyalás nagyon jól zajlott le. Az enyémet levették egy évvel, Zsoltét, aki nyolc és fél évet kapott, másfél évre csökkenték, nem sokkal utána már szabadult is.
Visszavittek Nosztrára, folytattuk a munkát. Aztán egyszer csak jöttek értem külön. Beültettek a rabóba, nem tudtam, hogy mi a fene van. Felhoztak a Fő utcára pótnyomozásra, több hónapig tartott, már nem emlékszem pontosan. Kiderült, hogy mivel tíz-tizenöt évet szántak nekem, teljesen el voltak képedve, hogy így megúsztam. És megpróbáltak további dolgokat is az emberből kipréselni. Révészről kérdezgettek, hogy ő hogy jutott ki stb. Azt hiszem, akkor már elmondtam, hogy még apám segítette, szegény. Azt hitték, hogy most megint el tudnak kezdeni egy ügyet. Mondtam nekik, hogy hagyjanak békében. Nyomasztó álmaim voltak, dzsungelben tigrisekkel álmodtam, és az egész olyan, mondom, mint egy koncentrációs tábor, ordítozó smasszerek, reflektorok, farkaskutyák, őrtornyok. Hát most mit képzelnek, mondom, ugyanazt csinálják, amit a nácik...
Aztán látták, hogy teljesen reménytelen. A földszinti cellában lehettünk olyan tízen-tizenöten. Nagyobbrészt mások is ítélet után voltak, akiket szintén visszahoztak pótnyomozásra. Úgy két hónap elteltével visszavittek Nosztrára, s a hírek terjedését megakadályozandó - mintha nagyon lettek volna hírek - egy hónapra magánzárkába tettek. Elég nyomasztó volt, és elég rossz passzba kerültem. Meg hát azt se tudtam, hogy kint mi van. A feleségemet ki akarták rúgni az egyetemről, aztán mégis sikerült megúsznia. Otthon sem tudtam, hogy mi van. Le kellett választani a lakást, mert a nővérem férjhez ment, és minthogy édesanyám egyedül maradt a négyszobás lakásban, félő volt, hogy beraknak valakit, vagy elveszik. Szegény anyámat is nagyon megtörte, ami minden történt.
De aztán 1959. április negyedikén a négy éven aluliakra vonatkozó első amnesztiával szabadultam. Olyannal nem találkoztam, akinek bűntudata lett volna 56 miatt, legfeljebb, utólag visszatekintve, sokan csodálkoztak azon, hogy hogy is gondolhattuk, hogy egy ilyen kis ország szembeszegül az egész hatalmas blokkal. Amikor engem az Ungi nevezetű százados hallgatott ki, akkor mondta, hogy a cseh államvédelem és még nem tudom, kik jelentkeztek október 23-a után, hogy segítenek rendet csinálni. Mondtam neki, hogy szerencsére erre nem került sor, mert aztán még nagyobb cirkusz lett volna. De semmi megbánás nem volt, csak inkább kis szomorúság, vagy annak a beismerése, hogy lehetetlen dolgot kíséreltünk meg. Ugyanakkor az embernek volt egy jó érzése is, hogy még ha megbosszulták is, de egyszer kimondtuk az igazat, vagy megpróbáltunk tenni valamit. Nem sikerült, de legalább belevágtuk a fejszénket. Nem rettentünk vissza, mindazzal együtt, hogy ez praktice kilátástalan volt. Tényleg, én ilyen belső konfliktusokról nem is hallottam. Lelkileg megkönnyebbültünk, hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Egy kicsit egyértelműbbé váltak a dolgok. Közismert a rádió híres bejelentése: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon." Tehát iszonyú erkölcsi nyomás volt az embereken. Az igazsággal ellentétes dolgok deklarálására kényszerítették őket állandóan, és az iszonyatosan demoralizáló és pusztító dolog, hogy másképp kell viselkedni, mint ahogy gondolkozom, vagy ahogy érzek. És ezt az iszonyú terhet le lehetett dobni, most tisztába tettük a dolgokat.
Akik itthon maradtak, azok tudták, hogy nem fogják megúszni a dolgot. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igénye volt a társadalomnak arra, hogy egyszer tényleg kimondja az igazat. Még akkor is, hogyha ezért megtorlás következik. Hogy ez még azon az áron is megéri. És azt hiszem, hogy a Kádár-korszak depolitizálási politikája is valahonnan innen ered, hogy rájött, hogy ezt az agymosást abba kell hagyni. Élni kell hagyni az embereket, nem kell állandóan megkövetelni a hitvallásokat és a nyilatkozatokat. Elég az, ha nem mennek ki az utcára tüntetni. Azt hiszem, elég egyértelmű volt, hogy nem lehetett úgy tenni, mint hogyha nem történt volna ötvenhat. És ez nagyon jó érzés volt.
A politikaiak a börtönben elkülönítve voltak. Szolidaritást és bizalmat éreztünk egymás iránt, ami azért nagyon sokat számított. Nem kellett gyanakodni. Hát persze vamzerek voltak azért. De szerintem olyan borzasztó sokat nem tudtak elérni. Nekem volt egy olyan érzésem, ami kétszer is bevált, hogy azokból lettek vamzerek, akikben valami megtört. Az valahogy egy idő múlva meglátszott. Tehát nemcsak abból vettük észre, mert erre voltak receptek, hogy valakit hányszor hívnak, van-e utána cellaátrendezés, elviszik-e tárgyalásra stb.? Nosztrán néhány hét után nagyjából ismertük egymást, és valamilyen kép kialakult, hogy szegényt megtörték-e, vagy nem.
De mondom, sokan optimisták voltak, hogy hamar lesz amnesztia. Persze nem lett olyan hamar. Pláne nagyobb ítéleteknél. Annyira abszurd volt, hogy így tömegesen elítélni meg kivégezni az embereket. Hihetetlennek tűnt, hogy ez tartós állapot lehet. Jó érzés, hogy valami megmaradt kicsit abból a szellemből, ami a forradalomnak a különlegessége, hogy annyira egymásra találtak az emberek. Ez tényleg egész rendkívüli volt.
Éppen tegnap hallottam egy Bibóról szóló rádióműsorban, hogy utólag azt írta: furcsa módon nem kellett irányítani az embereket, hanem mindenki tudta, hogy mit kell tennie és hogyan kell viselkednie. Szinte szervezés nélkül. Orwell írja egy helyen, hogy az angol népben az a csodálatos többek között, hogy alapjában véve teljesen széteső és individualista, de hogyha történik valami drámai dolog, akkor az egész ország tökéletesen egyformán reagál, a reflexeik azonosak. 1956-ban is valami hasonló történt.
A börtönkórház nem volt rossz tulajdonképpen. Az orvosokban is lehetett látni, igaz, hogy nem nagyon mutathatták, de azért bizonyos rokonszenvet észre lehetett venni, még hogyha kicsit keményebben reagáltak is. Azért megtették, amit lehetett. Jól emlékszem, egy szegény idős tanárnak szívgyengesége volt, és dekompenzációs állapotba került. Tényleg mindent megtettek érte. Kétóránként kapta a strofantin-injekciókat, és igyekeztek megtartani. Ezzel együtt volt, aki ott halt meg mellettem. De ott nem sokáig voltam, éppen csak míg a klinikáról oda-vissza szállítottak. (A nosztrai kórházból - feleségem szívós utánjárása nyomán - néhány napra felhoztak a szemklinikára, ahol kioperálták a beültetett műszemmozgató kapcsot, mert a szemüregben állandó gyulladás-gennyesedés lépett fel, amit ott nem tudtak megszüntetni.)
Mikor 1959. április 4-én, a felszabadulás ünnepére kiengedtek, kaptam egy cédulát,
amellyel jelentkeznem kellett a munkaközvetítőnél. Onnan a Villamos Kismotorgyárba
küldtek. Oda vettek föl anyagmozgató segédmunkásnak. Három műszakban dolgoztam
a sajtoló üzemben. Mondanom sem kell, hogy iszonyatos zajos és elég veszélyes
volt. Akkor is volt baleset, amikor én ott voltam.
Körülbelül egy hónapig dolgozhattam ott, amikor odajött a részlegfőnök, és kezdte,
hogy hogy s mint. Persze ott én nem beszéltem a dolgaimról, de valahogy csak
kiszivárgott, mert nyilván a gyárban megmondták. Én erről nem beszéltem, de
nem is titkoltam. Tulajdonképp mindenki baromi rendes volt, és rokonszenvezett
velem. Hogy érzem magam, meg valami előmenetel is adódhat. Sőt még jutalmat
is kaptam. Aztán egy idő múlva sikerült átkérni magam a forgácsoló műhelybe,
és ott dolgoztam mint betanított esztergályos. Nem volt valami egészséges munka,
az ember nyakig olajosan dolgozott.
Sok mindent meg lehetett tanulni. Jóban voltam általában az emberekkel. Együtt uzsonnáztunk, néha elmentünk sörözni, nagyon rendesek voltak. Jóleső érzés volt, azzal együtt, hogy azért nagyon féltek az emberek. Bérkérdésekben hörögtek, de mondjuk politikáról nem sok szó esett.
Láttam, hogy ebből nem lesz énekes halott. Ami fizetést én ott kaptam, nyolcszáz vagy kilencszáz forintot 1959-60-ban, abból nem tudok megélni. Kényszerpályán éreztem magam. Akkor még volt egy lehetőség: gyorsítva elvégezni a technikumot. Elmentem a Bánki Donátba, mert esztergályos akartam lenni, tovább szerettem volna rukkolni a betanított gépmunkási státusból. De aztán kiderült, hogy a szemem miatt esztergályos nem lehetek. Amikor láttam, hogy ez itt nem fog menni, kezdtem föleleveníteni a nem létező lengyel tudásomat.
Mikor kijöttem a börtönből, volt egy olyan elképzelésem, hogy a nagy megrázkódtatás után kicsit másképp fognak menni a dolgok. Úgy saccoltam, hogy a szocialista tábor egy kicsit kiegyensúlyozottabb körülmények közé kerül. Nyilván a ruszkik is tanultak abból, hogy a gazdasági kapcsolatok sem lehetnek annyira egyenlőtlenek. Tehát vége a sztálinizmusnak, valami normálisabb módon rendezik a gazdasági kapcsolatokat. Ebből következett, hogy olyan nyelvet kell tudni, amit nagyon kevesen ismernek. 1956-ban rengeteg értelmiségit csuktak be, és hát azok legalább egy nyelven beszéltek, de általában világnyelveken. Nekem valami olyasmibe kell kezdenem, ami nem világnyelv, de mégis elég nagy lesz rá a kereslet. Kizárásos alapon jutottam el a lengyelhez. Nem volt nagy fizetésem, de egy jó tanárt kerestem. Varsányi - kitűnő ember volt, nem is lakott messze tőlünk - a Lengyel Intézet igazgatója volt a Nagymező utcában. Ő ajánlott valakit, és annál tanultam. Azt hiszem, hogy 40 forintot fizettem egy óráért, ami azért nagyon soknak számított a hatvanas évek elején.
Három évig tartott körülbelül, amíg leesett a tantusz, hogy a gyári munkával nem fog menni. Nem volt egy különleges kéj, pláne télen. Az ember bement a gyárba, az olajtól tökéletesen átitatódott a ruhája, az enyém rengetegszer elszakadt. Azt hiszem, én néztem ki a leginkább úgy, mint egy madárijesztő. De nem ezek a kényelmetlenségek, hanem hogy ebből soha az életben nem lesz nekünk lakásunk, ha én itt maradok. Mikor hazajöttem Nosztráról, praktice nem volt lakásunk. Illetve le kellett választani a lakást, és mi kaptuk meg az egyik szobát. De lakott ott még valaki, mi egy 19 négyzetméteres átjárószobában éltünk, a fürdőbe is rajtunk keresztül kellett átmenni. És hát elég hamar, 1960-ban megszületett Dorka, az első gyerek, és aztán néhány év múlva a második is. Tehát az világos volt, hogy tarthatatlan a helyzet.
Sárát se nagyon vették föl, bár sikerült elvégeznie a jogot. Ki akarták fúrni, de mégis, hála Istennek megúszta. Kötbérelőadóként, tehát nem mint jogász dolgozott valami nagykereskedelmi vállalatnál. Na, nekiestem a lengyelnek, és amikor már kezdtem belejönni, akkor 1960 végén otthagytam a Villamos Kismotorgyárat, és elmentem éjjeliőrnek.
Az tizenkét órás műszak volt, egyszer délelőtt, egyszer éjjel, és aztán egy szabadnap. A Frangepán utcában a Szék- és Faárugyár fatelepét kellett őrizni. Ez azért volt jó, mert azon kívül, hogy óránként egyszer körbe kellett járnom a fatelepet, más dolgom nem volt. Éjjel kitűnően tudtam tanulni. Mert nappal persze segíteni kellett anyagszállításnál, tologatni a gépekhez az anyagot. Az mondjuk, nem volt olyan jó, de a második nap éjjeles voltam, és a harmadik nap szabad volt. Tehát eléggé neki tudtam esni a nyelvtanulásnak.
Korábban már próbálkoztam az Országos Fordító Irodánál. Franciául viszonylag jól tudtam, az egyetem alatt is fordítottam, valamelyest a német is ment. Gimnázium alatt az ember látta, hogy az egy abszurdum, hogy oroszt és latint tanítanak, szóval akkor is jártam magánórákra különböző deklasszált elemekhez, akik ebből éltek. De németből és franciából Dunát lehetett rekeszteni, úgyhogy mondták, hogy: "Sajnos." Pedig lett volna protekcióm, speciel elég vezető beosztásban az OFFI-ban dolgozott valaki, még édesapám kollégája volt az Igazságügyben, akit miután kirúgták, az OFFI-hoz került. Tehát ő ott volt, de nem mert vagy nem akart segíteni. Vagy én olyan kisfiú voltam, hogy rajtam nem volt érdemes segíteni, hanem mondjuk jelentősebb személyiségeknek, mert akkor rengeteg embernek kellett munkát találni.
Tehát akkor ez nem ment, és akkor jöttem rá, hogy más nyelvet kell találni. A lengyellel gyorsan haladtam, körülbelül másfél évvel később fogtam magam, és újra bekopogtam. Adtak egy próbafordítást, aztán apróbb dolgokat, például Lengyelországba meghívó kellett az útlevélhez, anyakönyvi iratok, bírósági iratok, ezeket fordítgattam. Dobossy Imre volt az igazgató, egy kitűnő ember, most is nagy szeretettel és nagyrabecsüléssel tudok rá visszaemlékezni. Az irodalomtörténész Dobossy Lászlónak az öccse volt. A két háború között mindketten részt vettek a felvidéki Sarló mozgalomban, amelynek Balogh Edgár volt a vezetője. Tudott csehül, szlovákul pláne, hiszen onnan jöttek, de lengyelül, franciául és németül is megtanult. Aztán később azt hiszem, az angolba is "belekontárkodott".
Egyszer aztán hivatott, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem közületi fordításokat is csinálni. Mondtam, hogy de mennyire. Az ember, pláne az elején még bizonytalan, igyekszik nagyon lelkiismeretesen csinálni a dolgokat. És feltűnt neki, hogy én ezeket milyen jól csinálom. Voltak az úgynevezett magánfeles anyagok, levelek stb., és voltak a közületi anyagok, folyóiratcikkek, műszaki leírások, amelyeket a honvédség, különböző vállalatok és hatóságok rendeltek meg. A magánfeles fordításokkal sok pénzt nem lehetett keresni, mert túl rövidek voltak. Az ember szinte többet járt be, mint amennyit kapott értük.
Lengyelországban a gazdasági reform hamarabb indult be, mint nálunk, a lengyelek, szegények mindent korábban kezdtek, szóval elég komoly folyóiratokat jelentettek meg. Na már most a tervhivatalban, a pártközpontban sem sokan tudtak lengyelül, de a lengyel fejleményeket figyelemmel akarták kísérni. Tehát elég sok anyag gyűlt össze. Engem a közgazdaságtan amúgy is érdekelt, meg marxista politikai gazdaságtant tanítottak az egyetemen. Ezek a reformírások is még mindig a marxi alapfogalmakat boncolgatták, hogy a "munka", a "tőke", nem tudom én, a "tulajdonviszonyok". Tehát ennek a kategóriarendszerében gondolkodtak. Persze egy sereg magyar közgazdász is volt kinn, akik a lengyel közgazdászok műveit átvették. Volt egypár világhíres lengyel közgazdász, például a Kalecki meg a Lange. Lange otthon élt, de egyébként korábban kint tanítottak Cambridge-ben vagy másutt. Nálunk is volt ugyan ilyen, a Balogh meg a Káldor, de ezeknek csak most jelennek meg műveik. Ők viszont már akkor írogattak a tőkés termelési viszonyokról vagy a konjunktúraciklusról, amit a magyarok lefordítottak. De hát mondjuk a lengyel emigráció mindig sokkal nagyobb volt számszerűen is.
Szóval, minthogy elég jól csináltam, kezdett beindulni a dolog. Az elején még nem ment olyan nagyon, s megcsináltam azt az abszurd ötletet, hogy egyszerűen kiírtam a telefonkönyvből 50 címet, fölhívtam őket, és bementem a személyzeti osztályra. Mondtam, hogy lengyel fordító vagyok, ha vannak ilyen munkáik, azt szívesen elvégzem stb. Úgyhogy a Fővárosi Moziüzemi Vállalatnak is állandóan fordítottam, mert a lengyel filmnek a hatvanas évek az egyik nagy korszaka volt. Filmes folyóiratcikkekből sokat rendeltek. Tehát én magam is összeszedtem néhány ügyfelet.
Két éven keresztül magam gépeltem, utána láttam, hogy sokan gépírónőkkel dolgoznak. Minden másnap elmegy, és diktál négy órát, és akkor megvan, de az sem könnyű, de az is fárasztó volt, mert a gépírónőknél is általában ott a család, gyerekek, nehéz az időt beosztani. Utána három évig ezzel a módszerrel csináltam, hogy otthon előbb elolvastam, másnap elmentem, és szépen lediktáltam. Mondjuk elég fárasztó sport volt, egy idegen szöveget kapásból magyarra fordítani. Franciából németre vagy angolra sokkal könnyebb, mert ugyanazok a szerkezetek vannak, sokszor - enyhe túlzással - csak a szavakat kell átírni, de a magyarban teljesen át kell fordítani, mert többszörös alárendelt mondatot nem bír el a magyar nyelv. Tehát tulajdonképpen sokkal nehezebb dolgunk van nekünk, mint a nyugatiaknak, akik az indogermán nyelvekről viszonylag könnyedén fordítgatnak.
Aztán szerencsére feltalálták a magnetofont, és csak a szalagot kellett elvinnem-hoznom. És ezt persze én fizettem, de még mindig jobban jártam, mint hogyha két ujjal én csináltam volna. Mikor jöttek először a szalagos magnetofonok, akkor vettem egy Teslát, szépen rádiktáltam, és elvittem a szalagot. Legépelték, átnéztem, visszavittem stb. Ezzel is elég sok cécó volt. Később részben baráti kapcsolatok révén, meg a Dobossy is segített, szóval könyvkiadóknak is fordítottam. Először egy csomó lengyel könyvet fordítottam a Kossuthnak. Engem elsősorban a közgazdaságtan, a szociológia meg a társadalomlélektan foglalkoztatott. Az egyik legjobb lengyel szociológusnak, a Szczepanskinak a könyveit fordítottam. Személyesen is elég jó viszonyba kerültem vele, mikor kint meglátogattam. Aztán társadalomtudományi könyveket, mert abban az időben már nálunk is kezdtek összeállítani szöveggyűjteményeket. A legtovább a szociálpszichológiai sorozat maradt meg.
Aztán az egyetemen is lassan megkezdődött a szociológiai oktatás, tehát ők is kértek. De ide már nemcsak lengyelről fordítottam, hanem német, francia meg angol anyagokat is. Úgyhogy tényleg volt munkám, amiből sikerült a lakást - amelyben most lakunk - összehozni. De ehhez hozzájárult, hogy közben a feleségem szüleinek 1965 körül visszaadták az 1952-ben államosított isaszegi házukat. Följöttek Pestre, elég nyomorúságos körülmények között laktak. Megvették a benne lakók, relatíve elég nagy pénzért, azt hiszem, 25 ezer forintot kapott a feleségem. Már felerészben, mert a nagyapjáé volt a ház tulajdonképpen. Mi is körülbelül ugyanennyit össze tudtunk spórolni, amit egy összegben kellett lefizetni: 57 ezer forintot, aztán még tízezret egy hónapon belül. Akkor az ember mindenhová kölcsönért rohangált. Ez egy nagyon olcsó lehetőség volt, de ennyi pénzt én nem tudtam volna másképp megkeresni, ha nem hajtok nagyon sokat a fordításokkal.
És úgy tűnt, hogy meg voltak elégedve velem, mert a Gondolatnak, a Közgazdasági Kiadónak is fordítottam jó pár könyvet. Persze egy könyvet azért gondosabban kell fordítani, mint a tervhivatalnak egy folyóiratcikket, nem mintha nem követeltek volna precizitást és szabatosságot a jogi szövegekben. Dobossy halhatatlan alapelvét, hogy "úgy kell fordítani, hogy a hülye is megértse", az ember mindig szem előtt tartotta, még akkor is, ha a tervhivatalnak fordított szövegek esetleg stilárisan nem voltak túl gördülékenyek. De egy könyvkiadónál az olvasmányosságra is nagyobb gondot kell fordítani. A könyvfordításoknál a szöveget először lediktáltam, utána tollal és ceruzával saját magam újból lektoráltam, és akkor újból leírattam. Elég költséges volt, mert mindezt én fizettem. A kiadó ívre fizette a fordítói díjat, és részéről ezzel befejezte. Ebből sikerült a lakásbeugrót kifizetni, aztán persze mindig rá kellett költeni, de ha egyszer benne van az ember, akkor már muszáj csinálni. Úgyhogy ebből egyszer felépült.
No most közben a Dobossynak egy kitűnő ötlete támadt - részben tán lengyel hatásra, mert ők nyitottabbak voltak Nyugat felé -, hogy létre kell hozni egy belső sajtófigyelő szolgálatot. Szívügye volt a vezetőképzés, a menedzselési módszerek és a vállalatvezetés. A vállalatvezetéshez kapcsolni lehetett a munkaszociológiát, a munkalélektant és így a közgazdaságtant, nagyon széles spektrumban. Természetesen a szovjet folyóiratokat nem lehetett kihagyni, de benne voltak az amerikai, az angol meg a francia folyóiratok is. Sok nyugati könyvhöz is hozzájutottunk. A figyelőszolgálat úgy működött, hogy mikor megjöttek a folyóiratok, eleinte havonta, később folyamatosan, mindenki, azaz öt-hat ember a hóna alá csapta őket, és az érdekesebb cikkekről csinált egy ötsoros annotációt. A dolog úgy működött, hogy az Országos Fordító Iroda Figyelő Szolgálata kiadványaként havonta-kéthavonta megjelentettünk egy címjegyzéket - ötven-hatvan tétellel -, ezt Dobossy elküldte vállalatoknak, hatóságoknak, minisztériumoknak meg a pártközpontnak. Sok megrendelés jött, és nagyon rentábilis dologgá fejlődött. Ha egy cikkre bejött tíz-tizenöt megrendelés, az már nagyon jó üzlet volt. Üzleti szempontból kitűnően működött, és tekintettel arra, hogy a magyar könyvkiadás akkor is egyrészt lassú volt, másrészt nálunk sokkal kevésbé volt szabad a légkör, nagy igény támadt a fordításainkra. Lengyelországban már rég oktatták, jobban mondva meg se szűnt a szociológiaoktatás. Nagy volt a kereslet, mert akinek a kezébe jutott valamelyik anyagunk, legyen az akár a vízügyi igazgatóság könyvtárosa, biztos, hogy rendeltek valamit. Én azért is maradtam ott, mert úgy éreztem, hogy egy missziót is betölt az ember, mert sehol másutt hozzá nem férhető anyagokat tudtunk ily módon közrebocsátani. Szerintem az MTI-bizalmasok a mi példánkon jöttek létre öt-hat évvel később, de ők már a nyugati lapokból politikai cikkeket is fordítottak. A mienk volt az ősforma, mert egy meghatározott körben terjedt, és rá volt írva, hogy "bizalmas, nem sokszorosítható". Az annotációkban azért persze odaírtuk "a tervutasításos rendszer kritikája", tehát úgy módjával lehetett minősíteni. A Figyelő-szerkesztői és fordítói munkám mellett a társadalomtudományok köréből könyvismertetéseket, valamint saját dolgozatokat, tanulmányokat írtam különböző folyóiratokba - Valóság, Szociológia.
Amikor már beindult a fordítás, otthagytam az éjjeliőri munkámat, az egyetemre azonban nem iratkozhattam be. Először talán egy-két évvel szabadulásom után próbálkoztam, aztán úgy háromévente próbáltam meg befejezni a tanulmányaimat, de mindig visszajött a Művelődési Minisztériumból, hogy nem járulnak hozzá. A jogra büntetett előélettel nem lehetett jelentkezni - általában ezen a címen dobták vissza a kérvényeimet. Amikor a priuszhoz fűződő jogi hátrányokat a kisebb büntetéseknél törölték, akkor végre engedélyezték. 1972-ben két vizsgaidőszak alatt letettem a hiányzó vizsgákat. A disszertációmat még 1957-ben elkészítettem.
Közben dolgoztam, és igazában nem is az volt a célom, hogy jogi pályára menjek. Engem inkább az vezetett, hogy nem akartam, hogy pusztán az 56-os dolgok miatt félbemaradjon a pályám. Dacból fejeztem be, meg azért az emberben benne volt, hogy az egyetemi végzettség nem árt, akármit is csinál az ember. És ha már a nagyját elvégezte, miért ne diplomázzon le, mert szerencsére csak az államvizsgák voltak hátra. Tehát ilyen motívuma is volt. Ez bizonyos fokig kapcsolódik a szabadulás utáni egész időszakhoz. Tíz év telt el, vagy több is, miután kijöttem. Eleinte úgy éreztem, mintha nagy trauma érte volna a magyar társadalmat, és utána ezen igyekezett volna nagyon gyorsan túltenni magát. Nem azt mondom, hogy lerázni, mint kutya a vizet, de volt egy olyan érzésem, hogy túl akart lenni rajta. A szituáció, változtatni úgyse lehetett... 1956 novembere után közvetlenül azért egy darabig még nem hunyt ki annak a lehetősége, hogy ez nem fog ugyanúgy folytatódni, mint előtte volt. Úgy gondoltuk, hogy sok minden átmentődik talán, decemberben volt a MEFESZ országos közgyűlése, a munkástanácsok is november 4-e után alakultak meg. No most mikor a tömeges letartóztatások, internálások, kivégzések stb. történtek, akkor az illúziónk nagyjából eloszlott. Nekem kifejezetten az volt az érzésem, mint más traumatikus eseményeknél is, ha az ember életben marad, egyszerűen zárójelbe teszi, és nagyon mélyen elássa, hogy ne is háborgassa többet. Szégyellni való volt az, hogy az ember bent ült, 56-os volt. Az emberek egyszerűen nem is akartak tudni róla, nem kívántak foglalkozni a dologgal. Ami történt: kész, be van fejezve, de egyúttal az újrakezdhetőség is benne volt. Már nagyon az elején azért elkezdődött a depolitizálás, a politikától elfordította, és a közvetlen anyagi gyarapodás irányába kezdte terelte az embereket. Ami tökéletesen indokolt volt, hiszen tudjuk, hogy az ötvenes években hogyan éltünk: volt az a legendás lódenkabát meg a svájcisapka, és kész. Zsíros kenyér hagymával. A társadalomban élt egy nagyon jogos igény az iránt, hogy minimális komfortot teremtsen maga körül, ennyi év után. Már 56 előtt megkezdődött egy gondolatnyit, bár lehet, hogy tévedek.
Először volt ugye a fényképezőgép, a szovjet fényképezőgépek közül tízezer forintba került a legdrágább, de akkor az csillagászati összeg volt. Azt hiszem, a Zenit gép jelent meg első presztízsfogyasztási cikként. És akkor folytatódott: a televízió, frizsider, lakás, kocsi, telek meg külföldi utak stb. A társadalom azt mondta, hogy "jó, lezárunk egy bizonyos korszakot, és akkor most kezdünk valami mást". Már ami meg volt engedve, amit ebbe az irányba tereltek. Ugyanakkor nem kívánt visszanyúlni olyan dolgokhoz, amelyeken már úgyse lehet segíteni. A gyárban rokonszenvet és szolidaritást éreztem, de a lényeg azért eléggé a felszín alatt maradt. Kiderült, hogy egy volt osztálytársam, akiből mérnök lett, a tervezési osztályon dolgozott. Mikor a gyárudvaron találkoztunk, én éppen cipeltem a vasakat, nem akart megismerni. Egy pillanatig nem volt kétséges, hogy megismert, de mégsem köszönt.
Nagyon sokáig tabutéma volt 56, és nem kizárólag csak politikai okai voltak ennek. Bizonyos fokig én is új lapot akartam kezdeni. A gyárban dolgoztam, és láttam, hogy ebből sajnos nem tudok megfelelően élni, és én is kerestem, hogy hol tudok elfogadható életkörülményeket teremteni magunknak. Megjelent a polgárosulásnak az igénye. Ha valaki nem csinált semmit, akkor békében hagyták. És azt hiszem, hogy bennem olyan vonatkozásban működött, hogy nem akartam megengedni, hogy egészen a víz alá nyomjanak, hanem mint egy keljfeljancsi, megpróbáltam talpra állni. Tisztességes eszközökkel.
A többiek közül, akikkel együtt voltunk a perben, egy se fejezte be az egyetemet. Pedig alapjában véve mindegyik befejezhette volna. Mondjuk a Karátson Gábor nem, mert ő festő vagy író akart lenni, de az édesapja annak idején addig gyötörte, amíg a végén beiratkozott a jogra. A Zsolt, aki kivívta a Tutsek dühét, ő később is nagyon megmakacsolta magát. A saját szellemes megfogalmazásában ő továbbra is az "uralkodó osztály" tagja akart maradni, azaz a munkásosztályé. Amikor kijött, kitanulta a liftszerelő szakmát, a felvonógyárban dolgozott, és ebből nem volt hajlandó engedni. Elismerem, hogy én annyiban opportunista voltam, hogy az amnesztia előtt kétszer-háromszor engedélyt kértem az egyetem befejezésére, én ezt nem éreztem tisztességtelen dolognak. Zsolt viszont nem tett engedményt, és megmaradt melósnak. Sajnos ebben tönkre is ment. Egy időben elég sokat ivott is. Néha találkoztam vele a villamoson, tényleg döbbenetesen tönkrement. Én úgy éreztem, hogy annak nincs értelme, hogy öncélúan tönkremenjek. Zsoltot leszázalékolták, egyedül él Érden. Néha meg szoktam látogatni, de pocsék állapotban van.
Gábornak az első évek kissé kalandosra sikeredtek, egy darabig különböző színházaknál statisztált, és szabadúszóként fordított. Később ő is megnősült. Olyan borzasztó nagy problémák ebben a vonatkozásban nem voltak vele. 27 évig a Corvinánál volt lektor, most rúgták ki.
Vörös Tibi is mindenfélét csinált. Előbb ő is statisztált, aztán végül is elment pincérnek. Valamikor a hatvanas évek közepén megpróbált disszidálni, de elkapták. Pár hónapot ült, vagy csak felfüggesztettet kapott, szóval nem lett olyan nagyon súlyos a dolog. Aztán a végén, ez legendásnak tekinthető, amikor megindultak az első társas utak, vagy talán már korábban, amikor volt egy osztrák-magyar meccs Bécsben, elment az IBUSZ szervezésében, és nem jött haza. Németországban elvégezte az egyetemet. Elölről kezdte a jogot, igen, és hát jogászként dolgozik valamilyen vállalatnál.
A Rezső egy ideig teljesen eltűnt a szemem elől. A vízvezeték-szerelői szakmát szerezte meg, azt hiszem, mellé még valami lakatos szakmát. Az édesapja a MAHART-nál dolgozott egy hajón, azt hiszem, oda szervezte be a Rezsőt. Rezső elég jól boldogult, mert azt hiszem, hogy a végén ő is befejezte később, levelezőn az egyetemet. Aztán egy a Szovjetunióba is exportáló vállalathoz vagy szövetkezethez került, sőt, mit ad Isten, még Moszkvában is tárgyalt ilyen ügyekben. Ezek a végletek, ha Zsolttal összehasonlítjuk. Rezső nagyon talpraesett srác volt, nemrég találkoztunk, fönt volt nálam. Meg a Tibi is hazalátogatott Németországból. Tényleg, most jöttünk megint úgy össze egy kicsit. Hát nagyjából mondjuk így alakultak a dolgok.
Tehát sok múlik azon, hogy az ember hogy áll hozzá. De mégis egy rossz szájízzel. A társadalmi beilleszkedésről a Kádár-korszak utolsó szakaszában rengeteg szó esett. Én úgy gondoltam, hogy ha bizonyos fokig rendezettebb körülmények közé akar kerülni az ember, akkor engedményeket tehet, sőt bizonyos körülmények között meg is kell tennie, pusztán azért, hogy ne sikerüljön teljesen tönkretenni. Nem akartam jogászként elhelyezkedni, két év kihagyás után jelentkeztem a bölcsészkarra. Akkor indult kiegészítő szakként a szociológia, diplomával lehetett jelentkezni rá. Huszon-egynéhányan lehettünk ott. Nem okozott különösebb problémát, mert elég sok szociológiai témájú cikket és könyvet fordítottam. Tehát akik ott voltak az egyetemen, a Huszár meg a Pataki, azok ismerték a nevemet. A hatvanas évek vége felé azért az emberek egy kicsit jobban mertek segíteni. Ez sose volt manifeszt, ezekről nem is nagyon esett szó, még négyszemközt se, mert mindenki nagyjából tudta a másikról, hogy mi a helyzet. Nem rajongtam Huszárért, ahogyan csinálja, meg hát, ahogy ott mentek ezek a dolgok. De azt hiszem, hogy tényleg ez a skizofréniás állapot a társadalomban, hogy mindenki tudta, hogy miről van szó, mégis mindenki a kiosztott szerepét játszotta, és közben iparkodott tisztességesen viselkedni. Én se csináltam botrányt, ők se kellemetlenkedtek. Három évig tartott ez a kiegészítő, hetente három délután volt. Eltekintve a statisztikai tanulmányoktól, olyan borzasztó sok újat nem hozott. Hiszen egy csomót a tananyagból korábban elolvastam. Nem volt úgy bejáratva, sokszor szemináriumszerű beszélgetések vagy viták alakultak egyes témákról. Elsősorban a nyugati szociológiai szakirodalom szerepelt, minthogy egyrészt arról lehetett vitatkozni, másrészt tényleg olyan óriási elmaradás volt 1945 és a hetvenes évek közepe között. 1975-ben fejeztem be a kiegészítő szakot, óriási behoznivalónk maradt a harminc év alatt.
Ekkor kezdett a magyar szociológus szakma talpra állni, és valaki szólt, hogy különböző intézmények kezdenek szociológusokat keresni, figyeljem a közlönyökben az álláskiírásokat. Így is lett, több helyre pályáztam, köztük a Felsőoktatási Kutatóközpont által kiírtra, s 1976-ban ennek igazgatója, a kitűnő Zibolen Bandi bácsi fel is vett, abbahagyhattam a fordítást, és tudományos segédmunkatársként kezdhettem meg életem egy új szakaszát.
[*] Az eredeti interjút Romvári Zsuzsa készítette
1991-ben. Szerkesztette Lénárt András.
Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs
és Kutatóintézete Közalapítvány
[1] A Hajnóczy Kör a jogi egyetem
vitaklubja volt 1956-ban.
[2] 1989. június 16-án került sor
Nagy Imre és mártírtársainak, valamint a forradalmat követő megtorlás során
kivégzett többi áldozatnak az ünnepélyes újratemetésére. Orbán Viktor a Hősök
terén mondott beszédében beszélt a szovjet csapatok kivonásáról.
[3] "A kultura / ugy hull le
rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben" - József Attila: Nagyon
fáj.
[4] 1956 október 23-án este nyolc
órakor mondott Gerő Ernő beszédet a Kossuth rádióban.
[5] A megtorlás során tizenhárom
olyan személyt végeztek ki, aki külföldről tért vissza, bízva Kádár amnesztiát
ígérő beszédeiben.
[6] Tutsek Gusztáv az 1956 előtti
koncepciós perekben is ítélkezett, és a forradalmat követő megtorlásnak méltán
az egyik leginkább rettegett vérbírája volt.